Elrabolva //BEFEJEZETT//

33.~ REMÉNYTELEN SZERELEM

-Mi lenne ha befejeznéd a vigyorászást és inkább takarítanál?

Mondta Carlotta a port táncolgatva törölgető Agothának.

-Nem tehetek róla hogy jó kedvem van! -nevetett a lány, majd a portörlővel megcsiklandozta az öreglány orrát.

-Ennek meg mi baja? -nevetett Polly.

-Az agyára ment az ábrandozás. Az. -puffogott Carlotta.

-Szerelmes vagyok! -kiáltotta a lány, mire felugrott és gyorsan  betapasztotta kezével a száját.

-Nem meg mondtam hogy verd ki a fejedből?! -kiabált rá.

-Miről maradtunk le? -nézett össze Rosalinn és Polly mosolyogva.

-Szeret engem Carlotta! Megígérte hogy feleségül vesz! -mondta örömtelien Agotha, majd elkezdett táncolni Carlottával.

-Neked elmentek otthonról! Menthetetlen vagy! -szörnyűlködött.

-Megtudhatnánk mi is hogy ki a szerencsés? -kérdezte Rosalinn.

-Jobb ha ezt elfelejtitek mindketten. Meg a végén bajba keveri magát ez a gyerek! -erősködött az idős hölgy.

-Nem vagyok már gyerek! Huszonhárom éves vagyok! És tudom hogy mit akarok! Vele akarom leélni az életemet! -kiabált Agotha

-Vele? De hisz nem is ismered!

-De mondjátok már el hogy kiről van szó... -rágta Polly a körmeit.

-Hát Adam! -ujjongott a lány. -Szeret engem, és én is őt! Megkérte a kezem!

-Ezt nem hiszem el! -kiáltott Rosalinn tátott szájjal. -Azta mindenit!

-És te remélem nemet mondtál... -mondta Carlotta.

-Még szép hogy igent!

-Carlotta,miért baj ha szeretik egymást? Nem értem.  -állt fel Rosalinn és lépett hozzá közelebb.

-Te ezt nem értheted, ennek nem szabadna megtörténnie... -csóválta a fejét idegesen.

-De hát mi rossz van abban? Hiszen boldognak tűnik. -nevetett.

Carlotta elkapta Rosalinn karját, majd félrehúzta, hogy a másik kettő ne hallja.

-Agothának nincs családja.

-Miről beszélsz? Hiszen az unokahúgod lánya.

-Nem, Rosalinn nem az. -hajtotta le a fejét. -Azt mondtam, hogy itt maradhasson. Az utcáról karoltam fel ezt a gyereket. Nem tudod milyen szörnyű helyzetben volt! Ezt a mesét adtam elő hogy az úrfi adjon számára egy esélyt.

-Ezt nem értem. -nézett rá elképedve.

-Az úrfi édesapja, kifizette a tandíját, nagyon sok pénzt adott hogy Agothának esélye legyen egy szebb életre. Az egyetlen kikötése volt, hogy később is itt kell dolgoznia.

-Nem mehet el? -ráncolta fel a szemöldökét.

-Az egyesség szerint nem. -nézett rá szomorúan. -És ezt ő is tudja.

-Ez, ezt nem akarom elhinni...

-Pedig hidd csak el.

-Biztos van valami megoldás...

-Ha Nicholas meg tudja hogy össze akarnak házasodni, és elmenni innen... mit gondolsz, ki fogja ledolgozni amivel tartozik?

-Ez szörnyű! Ez akkor sem maradhat annyiban!

-Nem tehetünk semmit! És te is tartsd a szádat. Remélem nem fecseged el senkinek.

-Nem fogom. -válaszolt morcosan Rosalinn.

-Carlotta! Lenne kedves segíteni nekem? -jelent meg a mindíg jól öltözött, elegáns, és mosolygós Elizabeth.

-Hogyne Asszonyom! Miben segíthetnék önnek?

-Szeretném feldíszíttetni a házat a drága kis Evan bizonyítványosztása alkalmából!

-Ez kedves gondolat. Számíthat rám Asszonyom. -mosolygott.

-Azt már nem. -Hallatszott a goromba hang a háta mögül.

-Megbocsájt? -ráncolta fel Carlotta a szemöldökét, és fordult a hátuk mögött álló Sophia felé.

-Nicholas engedélyével Vanessa intéz mindent ami az ünnepséggel kapcsolatos. Ezesetben a ház díszítését is. -tette karba a kezeit. -Vagy kétségbe vonná az úrfi szavát?? -nézett rájuk kérdőn.

-Már megbocsáss, de én erről nem kaptam említést. -tette fel Liz az ujját.

-Nem tudok vele mit kezdeni. -fintorgott Sophia. -Vanessa mindent elintéz. Ne kontárkodjatok bele a munkájába, ha kehet. -fordított hátat a zsémbes nőszemély.

-Westerlingék... hánynom kell. -mondta Liz.

-Vanessa jól bekebelezte az úrfit. Szépen kihasználja őnagysága távollétét. -mondta Carlotta.

-Nem engedhetjük túl messzire menni. Még véletlenül sem. -pislogott rá Liz.

-Mit tehetnénk, asszonyom?

-Elbánok én ezzel a három kígyóval. Csak ne aggódjon. -tette vállára a kezét mosolyogva.

Az előtérben csapódni hallatszódott a bejárati ajtó.

A közelben ólálkodó Vanessa hirtelen felugrott a szófáról, ès azbérkező Nick nyakába vetette magát.

-Minden jól ment? Mit tudtál meg? -kíváncsiskodott.

-Sok mindent. -mosolygott a férfi.

-Öhm, valóban? -kérdezte a lány kissé megrémülten.

-Majd beszélünk, Vanessa. Most dolgom van. -rázta le Nick, és a dolgozó szoba felé vette az irányt.

-Mehetünk, Uraim? -kérdezte.

A csalódott és dühös Vanessa nem tudta tovább leplezni valódi érzéseit, ezért  a szobájába viharzott, és mindent elmondott nővérének, illetve anyjának.

-Tehát, belekezdhetünk? -kérdezte Nick az asztalnál állva, megvárva amíg mindenki helyet foglal.

-Még mindíg nem vonjuk be a rendőrséget? -kérdezte Adam.

-Nem, egyelőre nem...

-De hát miért? -ugrott fel egyből Archebot.

-Neked mostanában bőven meggyűlt a bajod a rendőrséggel, nem gondolod? -kérdezte Nick.

-Figyelj, nélkülük semmi esélyed...

-Tudni fog róla és el fog menekülni. Addig kell kiszabadítanunk Emet amíg nem számít rá ez a patkány. Minden feltűnést kerülve.

-Meg van a pontos cím? -kérdezte Nick egy másik fontos embere.

-Címünk az nincs, de már tudjuk hogy hol van az állandó tartózkodási helye ennek a féregnek.

-Nyílván nem ott rejtegeti Emmelinet... -mondta Adam.

-Nem valószínű. De onnan már könnyű lesz követni őt a relytekéig. Már csak találnunk kell valakit erre a feladtra.

-Hogy akarod csinálni? -nézett rá Archebot értetlenül. -Nem fog sikerülni...

-De, érzem hogy sikerülni fog. -bólogatott Nick. -Megtalálom őt. Bármi is legyen az ára.