Sors, dögölj meg! [LayChen]

47. Fejezet

Jongdae

Földre szegezett tekintettel hallgattam életem legkedvencebb tanárát, amit megállás nélkül magyaráz nekem és Lay-nek. Égett már sok minden miatt a pofám, de ilyenért még sosem. Na nem mintha nem nyitottak volna még rám szex közben, mert valójában elég sűrűn megtörtént már, de ilyen helyzetben még sosem voltam. Egy egyetemen, egy teremben, egy hangszeren. A Sorsnak már megint megcsípte valami a seggét, hogy nem maradt nyugton...

- Maguknak van egyáltalán fogalmuk, hogy ezzel... Ki kéne rúgni magukat! Ilyet nem lehet csinálni az egyetem területén! Magasról teszek rá, mit csinálnak a szobájuk sötétjében, de... Jézusom... És én még múltkor elnéztem... - Mr. Hyun tanácstalanul szorította meg orrnyergét, majd kinyitva szemeit egyenesen ránk meredt. - Egyébként már nem tudom követni, most maguk együtt vannak vagy nem? - döbbenten pislogtam előre és mivel Lay sem reagált nagyon, csak valami furcsa nyikkanással, volt egy sejtésem, hogy ő is meghökkent kissé. És én még azt hittem gázabb már nem lehet...

- Nem - nyögtem ki végül nehezen a választ. Szemem sarkából láttam, hogy ezen még inkább meglepődött Lay, de mi mást lehetett volna mondani? Hogy együtt vagyunk? Ugyan... Mi... Sosem leszünk úgy együtt, mint mások. Láthatóan képtelenek vagyunk arra, hogy normális kapcsolatot ápoljuk egymással és jobb lesz minél előbb eltávolodni. Már így is olyan nehéz volt az egész, hogy féltem, belehalok. Vagy megőrülök és a zártosztályra jutok.

Yixing

Szerintem életemben nem voltam olyan megdöbbent, mint mikor Chen azt mondta, hogy már nem vagyunk együtt. Egy részem érezte, hogy ennyi volt, de hogy csak így kimondta... Ráadásul nem is nekem. Én is a szobában tartózkodtam, de nem nekem mondta közvetlenül, hanem Mr. Hyunnak. Hogy volt képes csak így...

Lesütöttem a szemeimet, igyekeztem úgy szuggerálni a padlót, hogy az megnyíljon és eltűnhessek innen, mert kész voltam úgy zokogni, mint még soha. Torkomból csuklás tört fel, mire a helyiségben lévők rám kapták tekintetüket. Pislogtam párat, összeszorítottam ajkaimat, megköszörültem a torkomat, majd felnéztem és végül megvontam a vállamat.

- Ez van - jelentettem ki hideg hangon és Chenre néztem. Nem fogok hisztirohamot kapni mások előtt az holtbiztos. Majd elrendezem a saját kis magányosságomban. Azt hiszem ezek után úgyis sokat leszek egyedül.

- Ez van? Ennyit mondasz? - kérdezett vissza idegesen Chen, mire ismét megvontam a vállamat. Mégis mit várt, mit mondok? - Legalább... Tényleg ennyi vagyok neked? Egy "ez van"? Én könyörögtem neked, de te még ennyit sem teszel? Pofán leszakad, baszd meg! - Mr. Hyun felszisszent Chen hangjára, de nem szólt közbe. Szerintem kurva jól szórakozott magában...

- Mégis mit vársz tőlem? - fordultam felé és széttártam karjaimat. - Mondtam, sosem leszünk együtt rendesen. Amilyen családunk v-

- Ne gyere már mindig a családdal! Ha-

- Bocsánat, hogy én is közbe szólok, de... Fáradt vagyok én ahhoz, hogy ezt hallgassam, úgyhogy megadom a büntetést és maguk lépnek, amilyen gyorsan csak lehet, oké? Duett. Duettet fognak énekelni a vizsgán. Ha valamelyik elrontja, nem jön el meg a többi, a másik is bukik. Talán megtanulnak végre normálisan beszélni a másikkal, mert ez nem állapot. Tudják, hogy hol az ajtó.

Jongdae

Olyan totális sokkban voltam, hogy kurvára nem vágtam, hogy hogy jutottam el az aulában lévő kanapékig, de ott meresztettem a seggem és bámultam magam elé. Lay mellettem ült és legalább olyan elképedt volt, mint én. Ez az ember nem normális az fix. Duett? Én, Lay és egy duett? Ez valami rohadt szar vicc... Dögölj meg, Sors. Csak dögölj meg...