Sors, dögölj meg! [LayChen]

57. Fejezet

Jongdae

Remegve ültem az autó anyósülésén és próbáltam kivenni, hogy Minseok mit csinál hátul a csomagtartóban, de nem igazán tudtam, mert sötét volt. És mert egyébként kurvára nem is érdekelt. A kocsi fűtése ment, de még így sem éreztem, hogy felolvadnának fagyott tagjaim, valószínűleg a kinyitott hátsórész miatt. Bár... Legyünk őszinték, megérdemeltem a fagyhalált.

Fáradtan, immár könnyek nélkül pillantottam fel, mikor érzékeltem, hogy beülnek a mellettem lévő ülésre, majd váratlanul egy pokróc landolt rajtam. Nagy szemekkel meredtem barátomra, főleg azután, hogy nekiállt belecsomagolni, mint valami szendvicset. Nem értettem a szituációt és már nyílt a szám, hogy rákérdezzek, de képtelen voltam bármit is kinyögni. Annyira szerettem volna legalább egy köszönömöt mondani, de még az sem ment.

Elgyötörten figyeltem, ahogy beindítja a járművet és már indultunk is valahova. Szartam rá magasról hova visz. Egyedül abban reménykedtem, hogy minél messzebbre megyünk. Bármivel megelégedtem volna, csak kurva távol legyen ettől a helytől. Esküszöm, az sem érdekelt volna, ha elad rabszolgának a feketepiacon és isten tudja hol végzem. Megérdemeltem volna azt is.

Fizikailag és szellemileg is kibaszott megviselt voltam, így alig pár perccel később már aludtam is, pedig nem hittem volna, hogy ebben a helyzetben képes leszek rá, de sikerült. Szerintem azért volt, mert biztonságban éreztem magamat; viszonylag már meleg volt, Minseokkal voltam és tudtam, hogy el fog vinni egy olyan helyre, ami jó lesz a lelkemnek. Legalábbis ezt reméltem.

Yixing

Halk nyögéssel igyekeztem párnámat közelebb húzni magamhoz, de az csak nem akart úgy állni, ahogy én szerettem volna. Morogva fúrtam bele arcom, mert azért lássuk be, hihetetlenül kényelmes volt. Pilláim megrebbentek, amint csöndes nevetés ütötte meg fülemet és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy a kicseszett párnám röhög. Valami kurvára nem oké.

- Látom nagyon kényelmes a vállam, de most már kezdtem kényelmetlenül érezni magamat - ijedten kiáltottam fel, amit meghallottam, hogy a párnám még meg is szólal, majd felugorva vagy három méterrel messzebb mentem a padtól, amin eddig ültem. Meg aludtam.

Halálra rémültem bámultam Chanyeol vigyorgó arcát, majd durcásan vágtam rá jobb combjára, amint visszaültem mellé. Elismerem, kissé feldobott ez a helyzet, de elég volt ismét hallgatásba burkolóznunk és megint elkeseredtem szánalmas életemen. Míg aludtam legalább nem gondoltam semmire sem és úgy tűnik a Sorsnak sem állt szándékában kibaszni velem álmokkal. Szóval egészen pihentető volt az a némi idő, amit alvással töltöttem.

- Hogy hogy itt vagy? - kérdeztem meg végül tőle halkan azt, amire nagyon is kíváncsi voltam, de nem kaptam választ. Zavartan fordította el fejét a másik irányba és hiába próbáltam elérni, hogy rám figyeljen, nem jártam sikerrel. Bevallom, ritka pocsékul is esett. Reménykedtem benne, hogy Chanyeol majd szóval tart, így nem fogok Chenen rágódni, de nem állt szándékában akár egy rohadt szót is kinyögni. Én meg nem fogok csodára várni, bassza meg!

Idegesen pattantam fel és már indultam is volna, amikor is megragadta csuklómat és egy határozott rántással visszahúzott maga mellé a fára. Értetlenül pislogtam rá, újfent vártam arra, hogy mondjon valamit, de megint hallgatást kaptam, viszont most már rám nézett és... Láttam a tekintetében azt, amit nem szerettem volna. Sajnálatot és még valamit, de azt nem tudtam hova tenni.

Jongdae

Az autó nagyot rázkódott és a szemeim rögtön kinyíltak, hogy megnézhessék az okát. Zavartan, tátott szájjal meredtem ki az ablakon; kb a pusztaság vigyorgott vissza rám, olyan szinten nem volt semmi sem a látóhatáron. Itt-ott fák, bokrok, de leginkább csak fű. Meg hó. Kicseszett sok hó. Semmi meleg ruha nélkül itt tuti tényleg meghalok...