Sors, dögölj meg! [LayChen]

33. Fejezet

Yixing

Chen nyugtatásképp rángatózó lábamra helyezte a tenyerét, de sajnos szart se segített. Olyan sebesen járt fel-alá, hogy csodálom nem indult el külön utakon. Idegesen markoltam bele a hajamba és kész voltam kitépni egy jókora tincset belőle, de megakadályozott benne, mert óvatosan csuklóimra fogott mielőtt még megtehettem volna.

- Nyugodj meg! Semmit nem segí-

- De nem tudok! - kiáltottam rá, majd mikor eljutott a tudatomig, hogy mit tettem, rögtön bocsánatot kértem tőle, de ő csak elmosolyodott. - Én... Én nem értem... Mégis hogy lehet, hogy... Hiszen nem az apám! Az orvos hogy egyezhetett bele az itt maradásomba? Ez... - hangom elhalt, ahogy Chen felállt mellőlem és már megijedtem, hogy valami gond van, de nem, csak a ruháimért ment.

- Öltözz át!

- Mi?

- Öltözz át! - ismételte meg, majd folytatta. - Egy percig sem engedem, hogy maradj! Lefoglalom a kintieket, addig lépj le! - annyira komolyan mondta, hogy egy pillanatra úgy ledöbbentem, hogy megmozdulni se tudtam, csak pislogtam rá, de aztán bólintottam. Vagy legalábbis valami reakciót adtam, mert Chen kiment. Most csak képzelődöm vagy tényleg még jobban beleszerettem?

Nem gondolkoztam sokat a dolgon, elvégre sietnem kellett meg... Minek? Ha úgy érzem, biztos úgy is van. Kapkodó mozdulatokkal öltöztem fel, majd az ajtóhoz simulva kémleltem körbe odakint. Chen hevesen gesztikulálva magyarázott az apjának és az orvosnak, de nem hallottam mit. Azért Chenben is van annyi, hogy ne egy kórházban üvöltözzön. Mert tuti akart, ismerve őt.

Egy idős nő tolószéke mögött elbújva másztam a lépcső fele, amit ő nem nézett jó szemmel, de akkor épp magasról leszartam. Őszintén bevallom, senki nem érdekelt akkor, csak ki akartam jutni onnan minél előbb és mikor eljutottam a lépcsőig, tudtam, nyert ügyem van. Kint a kórház előtt állva viszont halvány lila gőzöm se volt hova menjek. Mégis hova, kihez tudnék?

Jongdae

Finoman szólva kikelve magamból mondtam a magamét apámnak és az orvosnak, de hangilag visszafogtam magamat, mert nem akartam felverni az egész épületet. Igazából nem nagyon tudom mit hordtam össze, csak beszéltem, hogy legyen elég ideje lelépnie Lay-nek. Aztán nekem is ki kell valahogy jutnom, mielőtt észreveszik, hogy nincs itt.

Miután úgy éreztem elég volt és kifogytam a szitok szavakból, egy hátra arccal elindultam kifelé. Ingerülten fújtam ki a levegőt már kint az utcán, majd Lay-t kerestem szemeimmel, de nem láttam sehol sem, amitől kétségbeestem. Baszki, remélem, nem kapták el és vágták egy gumiszobába vagy isten tudja!

Tanácstalanul forgolódtam ide-oda, majd mikor tényleg nem tűnt fel sehol sem, elővettem a telefonom, hogy felhívjam. Enyhén remegő kezekkel tárcsáztam számát és esküszöm azalatt a három csöngés alatt, míg felvette, belül meghaltam vagy százszor.

- Hol a szarban vagy? - szóltam bele a készülékbe rögtön, meg se várva, hogy ő mondjon valamit.

- A szemben lévő édességboltban és épp rajtad nevetek - valóban így volt. Mármint a röhögés, látni még mindig nem láttam, hiába tudtam merre nézzek. - Édes vagy, ahogy ide-oda forgolódsz!

- Itt aggódok érted és-

- Köszönöm! - vágott a szavamba hihetetlenül lágy hangon, mire az én drága szívem olyan tempóban kezdett el verni, hogy féltem kiszakad a helyéről. Néha úgy érzem még jobban szerelmes vagyok, mint előtte, de aztán rájövök, ez nem lehetséges. Már így is annyira szeretem, amennyire csak lehet.