Sors, dögölj meg! [LayChen]

58. Fejezet

Jongdae

Flegmán pillantottam az idős nőre, amikor észrevettem milyen hatalmas fintorral méreget, de ennél többet nem szántam rá a nemlétező időmből. Idegesen dobbantottam a lábammal, ahogy a jármű kivetítőjének sarkába néztem, nagyon siettem, de ez a szar kurvára nem akart menni sehova. Persze, ha az emberfia halálfaszáról jön gyalog meg egy olyan busszal, ami naponta háromszor jár csak, ez előfordul. Szóval ja, nem autóval jöttem. Nem Minseokkal.

Fázósan húztam összébb magamon a pokrócot és tisztában voltam vele, hogy ezért vizslatnak úgy, ahogy, mert inkább tűntem egy csövesnek most, mint egy egyetemistának. Csapzott voltam, koszos és vizes. És biztos nem volt szép látvány a holtsápadt arcom meg a kisírt szemem.

Lehunytam pilláimat, mély levegőt vettem, de ekkor ismét felrémlett előttem Minseok arca, amint egyetlen szó nélkül kiszálltam a kocsijából és elindultam a tulajdon két lábamon szavai után. De mi mást tehettem volna? Mondjuk mondhattam volna valamit nyilván, de fingom sem volt, hogy mi lehetne az a valami. Ahogy kémlelt szemeivel, miközben válaszra várt, teljesen más volt, mint régebben. Egyszerűen képtelen voltam szemtől szembe megmondani neki, hogy rám ne várjon, sosem fogom úgy szeretni, ahogy ő engem.

Úgyhogy útnak eredtem egymagam, ő pedig nem jött utánam, amit totál megértettem. Nem vártam, nem bizakodtam benne akár egy pillanatig sem, mert nem is akartam, hogy jöjjön. Egyedül szerettem volna lenni és... Oké, ez nem igaz, Lay-jel szerettem volna lenni.

Csöndes sóhaj csúszott ki belőlem, majd kinyitva szemeimet magamra bámultam a busz ablakában. Most én voltam az, aki elfintorodott, ahogy megláttam, hogy hogyan is nézek ki. Katasztrofálisan. Lay-nek biztos még így is tetszenék. Bár valószínűleg most legszívesebben rám se pillantana. Jaj, istenem, de elbasztad, Kim Jongdae...

Yixing

Álmosan nyögtem egyet, majd fejem fájdalmasan koppant az íróasztalom tetejének, mire rögtön magamhoz tértem. Zavartan pillantottam körbe, majd magamban hevesen káromkodva dörzsöltem meg homlokomat, közben ujjaim sebesen tárcsázták Chen számát, hogy felhívhassam. De felesleges volt. Azonnal hangpostára kapcsolt. Azt a jó édes...!

Nem kellett volna visszajönnöm, addig nem, míg nem találtam meg. Ha egész éjjel kerestem volna, akkor egész éjjel kerestem volna, nem érdekel. Nem is vágom miért hallgattam Chanyeolra és... Mi a szaron gondolkodom? Éjjel is... Nem is érdemli meg! Francokat! Nem fogom keresni!

Bár agyam meghozta a döntést, testem nagyon nem volt vele egy hullámhosszon; mutatóujjam gyorsan dobolt a fán, lábam olyan hevesen járt fel s alá, hogy még az asztal szélébe is bevágtam. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy éppen Minseokkal van és... Isten tudja mit csinálnak. Nem, kizárt. Chen nem...

- Yixing! - ijedten rándultam össze, amint meghallottam nevemet a szoba ajtajából és egy kis részem, egy nagyon hangyányi, bízott benne, hogy Chen az, holott tudtam, hogy ő sosem hívna így. És nincs itt. - Kezdődik, gyere!

Esetlenül álltam fel, majd egy bólintás után igyekeztem emberi külsőt varázsolni magamra, aztán Chanyeol után indultam. Az egész francos helyzet miatt elfelejtettem, hogy bizony ma van a vizsga. Tudtam, hogy meg fogok bukni, ez nem is volt kérdés, hiszen úgy szólt a feltétel, amit még Mr. Hyun szabott nekünk Chennel a duettel kapcsolatban, hogy ketten lépünk fel. És egyikük határozottan nem volt itt.

Jongdae

Végigkövettem tekintetemmel, ahogy elhajt a busz, majd rögtön át is keltem az út kellős közepén. Messze volt a zebra. Gyorsan szedtem lábaimat, de nem azért, mert attól féltem, hogy elbasznak - oké, nyilván ez is közre játszott -, hanem hogy minél előbb Lay-hez érhessek. Megteszek bármit, amit csak lehet, hogy megbocsásson nekem.