Sors, dögölj meg! [LayChen]

Extra #1 (2/2) 18+

Jongdae

Halál módban csoszogtam Lay mellett, ami nem volt épp a legjobb döntés tekintve, hogy könnyen megeshetett volna, hogy felnyalom a park betonját így. Nem igazán tettem túl magam a tegnap esti eseményen, főleg azért nem, mert elég volt két pillanat, hogy az agyam képeket generáljon a hangokhoz és aztán már mindent akartam, csak azt nem, hogy Lay hozzám érjen. Hetekig vágytam rá erre... Miért van mindig ilyen kibaszott nagy szerencsém?

És nem volt elég a sokk, még aludni sem tudtam ezután a förtelmes dolog után, úgyhogy lyukat bámultam a plafonba. Szóval rohadt álmos voltam, a kedvem meg valahol a béka segge alatt volt. Elgyötörten pillantottam a mellettem sétálóra, mire ő is rögtön rám függesztette íriszeit, majd édesen elmosolyodott. Együtt érzés csillant szemeiben és először nem értettem, hogy mire fel, így rákérdeztem. Jót röhögtem válasza után.

- Ha utána számolsz, tizenhat voltam, mikor Ziyi született, szóval... - arcából ítélve előtte is felrémlett valami, amire nagyon nem akart gondolni. Összerándult, igazgatni kezdte magán ruháit, majd néhány zavart köhintés után csuklón fogott és elhúzott a park kijárata felé. Nem igazán tudtam, hogy hova akar menni, mivel ünnep volt, nem nagyon lett volna lehetőség bárhova is beülni és... Jézusom, én tuti nem megyek soha többet vissza abba a házba!

- Ugye nem akarsz vissza... Visszamenni? - hirtelen torpant meg halk motyogásom után, mire közelebbi ismertséget kötöttem kabátjával. Idegesen köptem ki a kapucnija szőrméjének maradványait a számból, közben várakozóan pislogtam rá. Megpusztulok, ha rá kell néznem apámékra...

- Ilyen maradandó élményt okozott a dolog? - kérdezte vigyorogva, de amint megmutattam neki a lehető legdurcásabb fejemet, csak bólintott egyet. - Nem kéred el Sehun haverod játéktermét vagy mijét?

- Oh, én nem kérek semmit se! Mondjuk nem az övé, de végülis...

Yixing

Még mindig meg voltam kissé döbbenve a ténytől, hogy Chen... Hát konkrétan betört a bárba. Vagy játékterembe. Vagy franc tudja, hogy hogyan hívják az ilyen helyeket. Asszem múltkor hivatalosan bár volt. Meg kellett volna kérdezni Sehunt, hogy lehet-e, bár gyanítom nem akart azzal baszakodni, hogy még Sehun is telefonál meg minden szarság, de azért... Értem én, hogy a kulcs az ajtónál van, de baszki!

A hely nem sokat változott az előző kellemes kis ittlétünk óta, csak néhány ünnepi dísz kerül fel. Ugyanúgy kurvára lepukkantnak tűnt a környék, de belül még mindig faszán festett, így felaggatva mindenfélével meg még inkább. Szemeim felcsillantak, ahogy a bowling pályára pillantottam, most holtbiztos, hogy ki fogom próbálni, ha már múltkor nem volt lehetőségem. Na nem mintha bánnám az eltöltött időt!

- Ah, megrohamoztak az emlékek - értetlenül fordultam hátra, majd elvörösödtem, amint észrevettem, hogy Chen az egyik biliárd asztal körül sétálgat. Annál a bizonyos biliárd asztalnál! Vártam valami megjegyzést, miszerint ismételjük meg az akkori dolgokat vagy ilyesmi, de meglepő, nem tett semmifélét. Sőt! - Ezúttal tényleg megtanítalak játszani! - És valóban így történt.

Vagyis mondjuk úgy, hogy igazán kitett magáért. Próbálkozott. Méghozzá nem is keveset. Majdnem három órán keresztül igyekezett elérni nálam valami előrelépést, de sajnos nagyon nem ment a dolog. Értettem én miről van szó, nem vagyok hülye, de valahogy sosem jött össze egy normális lökés sem. De kitartott. Kibaszottul türelmes volt, amin ismételten meglepődtem.

- Hallod... - Nos, gyanítom eddig tartott. Most tuti jön valami megjegyzés... - Mi most randizunk? - zavartan pislogtam rá kérdése után, majd mosolyogva az asztal szélén pihenő hűvös ujjaira csúsztattam balomat.