Sors, dögölj meg! [LayChen]

28. Fejezet

Jongdae

Nem hittem volna, hogy haza fogok menni az őszi szünetre, tekintve, hogy mindenkit gyűlölök otthon, de a koleszban maradni őrültség lett volna. Minseokhoz menekültem a maradék pár napban, csakhogy ne kelljen Lay-t látnom, ne kelljen néznem hűvös tekintetét, ne kelljen éreznem azt a számomra furcsa, de valamiképp kellemes mentás-mézes aromát. Fájt, ha valamelyik órán véletlenül észrevettem, de az még jobban fájt, hogy ő egy pillantásra sem méltatott.

- Jongdae... - szólított meg halkan Minseok. Lassan emeltem rá szemeimet, kérdőn figyeltem, egy szót sem mondva. Testileg és lelkileg is fáradt volna én ahhoz, hogy még beszéljek is, így maradt a nézés. - Biztos, hogy... Megleszel otthon egyedül? - bólintottam, majd megragadtam a sporttáskám és felszálltam az épp megérkező buszra. Kissé bunkónak tűnhettem és tudom, hogy ezt Minseok nem vette fel, de azért kiintegettem neki az ablakon. Meg villantottam egy nagyon gyér vigyort. Még élni sem volt kedvem, hogy őszinte legyek.

A buszút viszonylag rövid volt, kb egy óra. Tudom, másnak ez talán hosszú lehet, de ahhoz képest, hogy másoknak jóval messzebbről kéne bejárnia... Én megtehettem volna, hogy mindennap bejárok, de képtelen lettem volna továbbra is otthon maradni. Nem is tudom, hogy hívhatom-e egyáltalán otthonomnak...

Röhögni kezdtem, miközben a járdán sétáltam és tuti elmebetegnek néztek, de magasról leszartam. Baszki, eddig nem akartam haza menni, erre most meg már a koleszban nem akarok maradni. Kész röhej... Talán csövesnek kéne állnom...

Ahogy megálltam a hatalmas ház - vagy már inkább kastély - előtt, úgy döntöttem, haljak meg, de ide be nem teszem a lábam.

Yixing

Egyszerűen képtelen voltam még csak rápillantani is Chenre, miután olyan szemét mód visszautasítottam őt. A szívem szakadt meg, ahogy az összes érzelem kiült az arcára, de mi nem lehettünk együtt. Mérhetetlenül fájt a lelkem, de azon túl, hogy mi tényleg nem illettünk össze, még Chanyeolt is tönkretettem és... És én nem ilyen voltam. Teljesen kifordultam önmagamból. Szükségem volt egy kis időre, hogy rendbe tegyem magam, az érzéseimet.

Chen nem szarozott, még aznap a kórház után átköltözött Minseokhoz és többet nem is láttam csak órákon. Olyankor is csak félve, óvatosan néztem rá akkor, amikor ő nem. Szép lassan tudatosult bennem, hogy rajtuk kívül nem igazán voltam senkivel se jóban, és így totál egyedül maradtam. Se Chanyeol, se Minseok, se Chen... Kurvára egyedül éreztem magam.

És ez csak fokozódott, mikor eljött az őszi szünet. Szinte mindenki hazament a koleszból, alig maradt egy-két hallgató. Többnyire olyanok, mint én, olyanok, akik nem engedhették meg, hogy elmenjenek.

Az első nap még nagyon próbáltam pihenni, de hamar rájöttem, hogy ha nem csinálok semmit se, akkor elkezdek gondolkodni, ami rohadtul nem volt jó ötlet, így a második nap már edzettem, hogy eltereljem a figyelmemet. Ami szintén nem jött be, miután én, világi szerencsés, abba a terembe mentem, ahol Chennel is mindig gyakoroltam. Miért vitt a lábam automatikusan oda?

Idegesen vágtam földhöz az edzőcuccomat, majd alig fél pillanattal később már csöndesen sírtam összegömbölyödve a padlón. Ha nekem ennyire fáj, vajon Chen hogy érezhetett miután visszautasítottam? Biztos őt is tönkretettem... Gratulálok, Zhang Yixing!

Jongdae

Zombikat megszégyenítő módon tettem egyik lábamat a másik után, miközben azon gondolkoztam, hogy mi a jó élethez kezdjek magammal. Talán tényleg csövezni fogok... Hmm, ha jól számolom, jövő vasárnapig még van kilenc napom meg egy péntek éjjelem. Végülis ma éjjelre összeszedhetek valakit és nála tudok aludni is.