Sors, dögölj meg! [LayChen]

41. Fejezet

Yixing

Chen tekintete beleégett az agyamba, miután kimondtam, hogy szakítanunk kell, olyannyira, hogy még álmomban is kísértett. Szerintem még sosem nézett senki olyan összetörten, mint akkor ő. Bármit csináltam, magam előtt láttam könnyes, kétségbeesett, szomorú íriszeit. De mégis mit csinálhattunk volna?

Képtelenség lett volna ezek után együtt maradnunk, mégis milyen lett volna már az? A családunk már így is olyan elbaszott volt, amennyire csak lehetett és még akkor tetőzzük is azzal, hogy mi járunk? Nem. Mi lett volna, ha Ziyi rákérdez ki ő? A testvére, igen. És az én barátom. De én is a testvére vagyok. Igaza volt Chennek, valamilyen szinten mi is testvérek vagyunk. Mostohatestvérek. Bár sosem éltünk együtt, de... Azok vagyunk. Valamilyen szinten.

Összevontam szemöldökömet, ahogy felnéztem a szürke égre az egyetem udvarán, nagyon esőre állt az idő. Bár ez nem volt meglepő lassan november végéhez közeledve. Rengetegszer szakadt és néha tényleg úgy éreztem, hogy velünk együtt sírnak a felhők is, mert esküszöm, csak azóta ilyen pocsék az időjárás mióta szakítottunk Chennel. Jézusom, már lassan egy hónapja...

Életem legszarabb egy hónapja, de annyira, hogy körül se lehetne írni. Igen, rosszabb időszak, mint az az öt évvel ezelőtti. Hat. Már annak is megvolt az évfordulója.

Chen mellett akad jó néhány más problémám is, például a családom, akiket úgy kellett kb hazatoloncolnom, mert nagyon nem akartak itt hagyni. Értékeltem a dolog, de könyörgöm, huszonhárom évesen már képes voltam magam is élni! Túlélni, hogy pontos legyek.

Aztán az egész kórházi baszakodás. Kurva sokszor vettem elő a kis névjegykártyát, azon töprengve elfogadjam-e az ajánlatot és hogy addig se gondoljak Chenre. Már nagyon meggyűrődött szegény lap... Nem akartam pszichológushoz járni, de mióta nem volt mellettem Chen, ismét éreztem a szorongást, a tüdőm szorítását és rettegtem, hogy órán fog elkapni egy pánikroham. És ettől még inkább pánikoltam.

Mikor megdörrent az ég, megszaporáztam lépteimet, nehogy elkapjon tényleg egy csúnya vihar és meg se álltam a kollégiumig. Kirázott a hideg, amint beléptem a kellemes melegbe, majd gyorsan felsiettem a lépcsőn a szobámig. Ja, a szobámig. Chen már nem lakott ott hosszú ideje.

Jongdae

Kábultan figyeltem a szórakozó hely ablakából, ahogy nagy, kövér cseppekben esik az eső, néha villámlik. Biztos dörgött is, de azt nem hallottam a hangos zenétől, az ordibálásoktól. Egy fáradt nyögéssel fordítottam a fejemet a másik irányba és megpillantottam Chanyeolt. Eddig is itt volt?

Totál szétcsúszva néztem végig többször is arca vonalán, majd egy elhaló sóhaj után ismét poharam felé nyúltam, de nem engedte, hogy igyak. Bosszúsan szusszantam fel, majd megpróbáltam elvenni tőle a piát, de nem bírtam; képtelen voltam megállni a lábaimon, és még ha képes is lettem volna, Chanyeol egy felhőkarcoló volt számomra. Mégis kinek képzeli magát, hogy...!

Szerettem volna istenesen rákiabálni, de amint kinyitottam számat, csak azt éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom és öklendezve álltam addig, amíg karon nem ragadott és vonszolt el a mosdókig. Türelmesen várt, ütögette a hátamat, amíg kihánytam a beleimet is, majd odanyújtott egy üveg vizet, amit a táskájából halászott elő. Leültem a kőre, majd lassan elkortyolgattam azt, közben Chanyeol is mellém telepedett. Nagyon nagy szükségem volt rá az utóbbi időben és ő mindig ott volt, mikor kellett.

Miután szakítottunk Lay-jel - bocsánat, miután Lay szakított velem -, teljesen szétestem. Elég nehézkesen jöttünk össze, fájt akkor is szívem miatta párszor, de azok semmik voltak ahhoz képest, amit most éreztem. Őszintén mondom, élni sem volt kedvem. Mérhetetlenül fájt a szívem és nem csak a szakítás miatt.