Sors, dögölj meg! [LayChen]

59. Fejezet ~ VÉGE

Yixing

Teljesen kizártam a külvilágot, amint karjaim Chen köré fonódtak és magasról tettem rá, hogy ki mit gondol rólunk. Amíg hozzá nem értem, el se hittem, hogy tényleg ott áll mellettem, de amint megtettem, már nem is akartam elengedni. Kezeim szorosan ölelték őt, féltem, hogy ha eleresztem, megint más társaságát fogja keresni az enyém helyett. De aztán szavai megcáfolták ezt.

- Szeretlek, Lay - suttogta halkan fülembe, majd arcát nyakamba fúrta, végül tompa hangon folytatta. - Mindent... Akármit megteszek, hogy elérjem, hogy megbocsáss. Életem végéig azon fogok dolgozni, hogy jóvá tegyem a tegnapot - szavai megdobogtatták a már amúgy is hevesen verő szívemet. Gyengéden simítottam végig hátán, mikor meghallottam a csöndes szipogást, majd derekán megpihentettem tagjaimat és még közelebb vontam magamhoz. Éreztem forró könnyeit a nyakamra hullani és biztos voltam benne, hogy ebben a pillanatban megbocsátottam neki, de... Ez nem így ment.

- Nem hiszem, hogy valaha is jóvá tudnád tenni - leheltem szinte hangtalanul fülébe, majd óvatosan eleresztettem, holott valójában nem akartam. Másra sem vágytam, minthogy életem hátralévő részében csak öleljem őt, hogy csak az enyém legyen, de nem voltam holmi könnyű kis pasi, akivel kénye-kedve szerint kibaszhat, mert úgy is megbocsát végül neki mindent. Biztos vagyok benne, hogy egyébként ilyen vagyok, ha róla van szó. Valószínűleg már rég megbocsátottam neki, de ezt nem fogom bevallani neki.

Nagy, könnyes szemekkel nézett rám és már megint ott volt az a fránya könyörgés íriszeiben, ami miatt muszáj voltam beharapni alsó ajkam, nehogy véletlenül is olyan mondjak, amint valójában nem szeretnék. Addig-addig nézett így rám, hogy már nagyon is közel voltam a határomnak és már majdnem mondtam is valamit, de akkor valaki más megelőzött. Hát ilyen kibaszott hálás sem voltam még soha senkinek!

- Oh, fiúk, el se hiszem, hogy végre mást is megtiszteltek egy ilyen látvánnyal, nemcsak engem! Az irodámba, most!

Jongdae

Szemem alja minden egy pillanatban megrándult, amikor az óra mutatója lépett egyet és mivel a másodpercmutatóról volt szó, ez kurva sokat jelentett. Rohadt ideges voltam egyrészt azért, mert legkedvencebb tanárom tenyere alatt pihent két lap, rajta a jegyeinkkel, másrészt azért, mert... Istenem, Lay ahogy rám pillantott a színpadon... Egy részem tuti meghalt ismét.

Lassan fordítottam oldalra fejemet, hogy ránézzek és bíztam benne, hogy ő is így tesz, de nem, mereven bámult előre Mr. Hyunra, pontosabban a kezére. Lehunytam pilláimat, hogy elrejtsem, vagy legalábbis megpróbáljam elrejteni könnyektől homályos tekintetemet, de rögtön dugába dőlt minden igyekezetem, ahogy felcsuklottam. Anyám, de gáz...

Persze előnye is volt, hiszen Lay végre megtisztelt figyelmével, de nem arra vágytam, hogy megint bőgve lásson. Mondjuk már annyiszor látott... Oké, szépítek; arra nem vágytam, hogy Mr. Hyun így lásson. Igen, ez jó lesz.

- Merjek rákérdezni? - sóhajtott föl végül énektanárunk, majd hátradőlt székében és úgy kémlelt minket. Egyszerre néztünk félre Lay-jel; én az szoba bal oldalán lévő órára, ő pedig a túloldalon álló könyves szekrényre. Hát ez biztos többet mondott minden szónál... - Oké, akk-

- Egyszerűen nem vagyunk jók együtt. Ennyi - ahogy meghallottam Lay hangját rögtön rászegeztem pillantásomat és, hogy őszinte legyek, rendesen le is döbbentem attól, amit mondott. Miért nem mondott rólam semmit sem?

- Nos, ahhoz képest, nem semmi előadás volt! - totál meghökkenve meredtem rá, szóhoz sem jutottam, de nem csak én döbbentem meg ennyire. A kínai ajkai elnyíltak a meglepődéstől és csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Az... Az a szar?! Biztos, hogy mindenki rendesen hall és nem süket?