Sors, dögölj meg! [LayChen]

49. Fejezet

Jongdae

Falfehéren figyeltem, ahogy Mr. Hyun Lay-t próbálta kiszedni az ágyából, de nem járt sikerrel, így végül hagyta had hányja össze a padlót. A tanár rám pillantott, majd miután néhányszor jelzett - úgy kb százszor -, odabotladoztam hozzájuk. Azt hittem akar tőlem valamit, de csak kedvesen elmosolyodott és lenyomott a saját fekhelyemre, majd ő maga eltűnt Lay-jel a fürdőben. Én tényleg úgy voltam vele, hogy egy pöcsfej, de kurva sokat köszönhetek neki. Köszönhetünk neki.

Füleimre szorítottam tenyereimet, hogy ne halljam azokat a förtelmes hangokat, amik a másik helyiségből jöttek. Elég volt már belőlük bőven. Legközelebb már csak arra eszméltem, hogy a férfi lefekteti mellém Lay-t, majd minden további nélkül elkezdte feltakarítani a mocskot a földről. Nem volt szokásom, de elszégyelltem magam az egész szituáció miatt, nekem kellett volna megcsinálnom nem neki. Ha már volt kedves és minden kérdés, illetve megjegyzés nélkül jött utánam. Pedig aztán fix, hogy semmit sem értett a motyogásomból...

Segíteni akartam, de mikor oldalra pillantottam Lay-re már nem érdekelt más, csak ő. Óvatosan simítottam végig a halántékán lévő kötésen, forró, verejtékes homlokán és arcán, majd mellkasán megpihentetve kezemet, rájöttem, hogy milyen kurva lassan és milyen aggasztóan akadozva veszi a levegőt. És nem csak én voltam így vele.

- Takard be a pokrócokkal! Nem akarom, hogy ennél is rosszabb legyen a helyzet, míg elvisszük a kocsimig - nem kérdeztem vissza, csak tettem, amit mondott, bár először meglepődtem a tegezésen, de nem firtattam a dolgot. Ahogy azt sem milyen könnyedén vette karjaiba Lay-t. Bár valószínűleg annyira lefogyott már, hogy még az én nyápic valóm is elbírná.

Yixing

Nem mintha nem éreztem volna már régóta hányingert, de valamiért az előzőeknél is jobban rám tört és nem értettem az okát. Aztán rájöttem, mikor magamhoz tértem. Forgalom zaja, szmog és Chen nyugtalan szemei. Meg egy autó teteje. Az utóbbiból hamar leesett mi van. De minek vagyunk egy... Egyáltalán ki az isten nyila vezet?!

Fáradtan néztem körbe, majd inkább lehunytam pilláimat, nem éreztem jól magam. Beljebb vackoltam magam a takaróba és ezzel együtt igyekeztem Chenhez is közelebb mászni, ami nem volt az ellenére. Kicsit feljebb húzta lábait, így fejem, ami eddig az ölében pihent, a mellkasához nyomódott. Az elmúlt időszakban nem igazán éreztem semmilyen ízt vagy szagot, de az ő tusfürdőjét ezer közül is felismertem volna még bedugult orral is. Chennek mindig kellemes illata volt.

Ritmusosan simogatta a hajamat, néha megigazította rajtam a plédet, de közben egyenesen kifelé bámult. Csak egy pillantás az előbb, semmi több. Megpróbáltam valahogy kiszedni magam alól a pokrócot, hogy rá is tehessek belőle, hiszen a pizsamáján kívül, ami egy melegítőgatya meg egy póló volt, semmi nem volt rajta, de nem engedte. Újra körém csavarta, majd kezét határozottan rám tette, hogy még véletlenül se kerülhessen le rólam. Szóval ő aggódhat, de én nem?

Ingerülten nyíltak szét ajkaim, hogy mondjak valamit, de nem jött ki semmi hang belőlem, csak megint felkavarodott a gyomrom, így inkább hagytam az egészet a francba, de akkor végre Chen megtisztelt szemeivel. Meg egy gyönyörű mosollyal. Kellemes nyugalom lett úrrá rajtam és alig fél perccel később ismét elragadott a sötétség. Biztos, hogy kurvára beteg vagyok...

Jongdae

Alig hogy Lay lehunyta szemeit, megérkeztünk a kórházhoz. Mr. Hyun nem baszakodott sokáig, könnyűszerrel kikapta Lay-t a kocsiból és már indult is vele befelé. Én csak némi fáziskésés után voltam képes követni őket, de azt is csak valami félholt állapotban. Rohadtul fáradt voltam már.