Please, Teacher! (JiKook)

Mindenki szenved

Ahogy megláttam Jimint minden szó bennem rekedt és tudtam, hogy vége mindennek. Ezt nem tudom kimagyarázni csak ha levakartam magamról ezt a picsát, úgyhogy muszáj voltam ehhez méltóan cselekedni.

- Nahát, Mr. Park! - mondom meglepődötten, mintha nem számítottam volna rá. Ugyan nincs mit titkolnom a csaj előtt, hiszen tudja, hogy Jiminnel vagyok, csak fordítva nem szeretném, hogy kiderüljön. - Kicsit korábban érkezett a magánkorrepetálásra, nem gondolja? - húzom fel szemöldökeim, remélve, hogy veszi a jelet. Ha ezek után megbocsájt nekem, én leszek a legboldogabb és szerencsésebb férfi a világon. Mivel jelenleg egy igazi patkány vagyok.
- Oh. - mondja, szinte sírva, én pedig legszívesebben mindent félredobnék, hogy karjaim közt tudhassam, de kezeimet ökölbe szorítva türtőztetem magam. - Elnézést...elnézhettem az időt. - néz lefele, kínkeservesen. - Bocsánat! - ezzel eltűnt. Már megindultam volna utána eredni, amikor ez a némber kezemnél fogva visszarántott és erélyesen megszólalt.
- Ugye nem tervezel itt hagyni a randinkon?! - háborodik fel, mire el kell számolnom magamban tízig, hogy ne fojtsam meg puszta kezeimmel. -Mindenki megtudja a kis titkotokat! Elég feltűnő így is...
- Remélem tudod, hogy csak azért vagy itt, mert nem akarom bajba keverni a diákom. - mondom érzelemmentesen, mint akit nem tart a markában. - Javaslom, hogy ne bosszants fel. - hámozom le erőszakosan kezeit rólam.
- Nagyon morci vagy ma. - teszi kezeit helyette combomra. - Talán fel kéne vidítanom? - vigyorodik el.
- Nem rémlik, hogy engedélyt adtam a fogdosásra. - fogtam meg csuklóját, hogy visszaadjam neki testrészét. - Látom elfelejtetted a szabályokat.
- Elnézést kérek, Uram! - harapja be ajkait. - Mostantól jól viselkedek.

Ezt a csajt egy BDSM klubban ismertem meg, még nagyon régen. Akkoriban még nem akartam kapcsolatot, csak szórakoztam azzal akivel kedvem volt. Nagyon népszerű voltam, sokat fizettek azért, hogy dominálhassak felettük. Jimin ezt a részét a múltamnak nem ismeri, és nem is akarom, hogy valaha megtudja. Ari egy rendszeres visszajáróm volt, prémium tag lett, amíg meg nem untam az egészet és kiléptem ebből a hobbimból. Nem tudom, hogyan talált rám, de már akkoriban is elég pénzes volt, úgyhogy gondolom megvoltak a kontaktjai. Megszállottan ragaszkodott hozzám, akármit mondtam engedelmeskedett, ami abban a klubban teljesen normális volt. Viszont már a magánéletemben is felbukkant, onnantól pedig elkönyveltem magamban zakkantnak, szóval megszabadultam tőle. Nem gondoltam volna, hogy eddig képes elmenni, csak azért, hogy kicsit megkínozzam.

Végül belementem a játékába és megadtam neki amit akart. Elővettem a selyemkendőm amivel bekötöttem kezeit és szemét, majd egyértelműen nyugalomra parancsolva, csak dolgoztam tovább az asztalon.

- Uram! - kezdi, mire direkt figyelmen kívül hagyom. - Meddig kell kikötözve lennem?
- Nem mondtam, hogy beszélhetsz! - förmedek rá erőszakosan. - Most még többet kell, mint ahogy terveztem. - még jó, hogy ilyen fanatikus. Különben bajban is lehetnék.
- Rendben, Uram!

Eltelt bő két óra, én pedig végeztem mindennel. Elpakoltam a papírjaimat, majd elsétáltam hozzá és megfosztottam a kendőktől. Szó nélkül tűrte ahogy kiszabadítom, majd vággyal teli szemekkel nézett rám, de arra nem számított, amit következőre mondani fogok:

- Hazamehetsz, végeztünk. - ezt mondtam régen is minden alkalom után a klubban, miután végeztem vele. Meg sem várva válaszát, megfordultam és elmentem a közeléből.
- Mi? Ennyi volt? - néz rám kissé idegesen.
- Talán visszabeszélsz nekem? - förmedek rá sokatmondóan, mire egyből elhalkult. Szerencsére megtartotta ezt a jó szokását.

Kicsit dúlt-fúlt még, aztán fogva cuccait végre kipusztult a házamból. Hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat, majd vártam öt percet amíg tényleg eltakarodott és fogva telefonomat egyből hívni kezdtem Jimint.

Nem csengett ki, ezért bombázni kezdtem üzenetekkel, hogy hol van, had magyarázzam meg, nem az aminek látszik, stb. de egyik üzenet se ment át. Nem tudtam tétlenül otthon ülni, ezért fogva magam gyalog elindultam a lakásához. Már esett az eső és sötét volt, de mindenképp beszélnem kell vele, hogy tudja, nem bántani akarom.

Lakásához érve őrültek módján kopogtam és miután nem érkezett válasz megpróbáltam bemenni, de minden ajtó zárva volt és a villany sem égett bent. Sejtettem, hogy akkor nem lesz itthon, viszont hova mehetett? Kétségbeesetten gondolkodtam, majd eszembe jutott a padtársa, akinél már egyszer voltam korrepetálni és azonnal irányába fordultam. Sebes léptekkel indultam meg háza felé, remélve, hogy emlékezetem nem csal és a jó lakáshoz megyek, de nincs mit veszítenem.

Óráknak tűnő percek után végre a bejárati ajtó előtt voltam és erőszakosan kopogni kezdtem. Láttam a fényt kívülről, szóval tudtam, hogy itthon vannak, már csak az a kérdés, hogy vajon Jimin is. Pár perc után Taehyung kinyitotta az ajtót én pedig kétségbeesetten kérdeztem, hogy itt van-e.

*Jimin szemszög, vissza a jelenbe*

Pokoli hosszú hétvégém volt. Taenál voltam minden nap, el se lehetett rántani a közeléből, hiszen csak a társaságában tudtam kicsit elfelejteni a történteket. El tudta terelni a gondolataim, szóval nagyjából elviselhető volt. Csak akkor volt szar amikor egyedül voltam. Újra és újra eszembe jut annak a nőnek a látványa és Jungkook ahogy megszeppenve néz rám. Sose felejtem el az arckifejezését, amikor elküldött. Amikor pedig felbukkant...nem értem azóta sem, hogy mire értette, de nem is akartam gondolkodni rajta. Legyen boldog a nőjével és csak hagyjon békén engem.

Újra hétköznap van, én pedig Taeval az oldalamon indultam meg suliba. Arcom puffadt volt a sok sírástól, karikák voltak a szemeim alatt és körülbelül öt kilót fogytam, szóval nem nézek ki túl bizalomgerjesztően.

Beérve a suliba egyből Jungkookot keresték szemeim és megkönnyebbülve, hogy nincs még a közelben, elballagtam a terembe. Úgyis látni fogom, hiszen matek lesz, csak még kell idő, hogy felkészüljek lelkileg.

Legjobb barátom szórakoztatott a csengőig, amikor pedig meghallottam a jellegzetes kulcscsörgést, görcsbe szorult a gyomrom és ismét el tudtam volna kezdeni sírni. Tae bizakodóan nézett rám amitől egy fokkal jobban voltam, majd egy nagy levegőt véve, minden érzelmet eltüntettem kifejezésemből, nehogy azt higgye szenvedek miatta! Bár a duzzadt szemeimet nem tudom eldugni sajnos.

Ahogy belépett a terembe síri csend volt, lepakolta a cuccait és mintha mi se lenne, elkezdett tanítani. Irányomba se nézett és én is próbáltam kerülni a szemkontaktust amennyire tudtam. Igyekeztem az óra anyagára figyelni és nem rá, akármilyen nehéz is volt. Szerencsére nem hívott ki senkit a táblához, de holnapra adott fel leckét, és nem tudom mennyire akar még ezek után is kibaszni velem, mindenesetre alaposan fel kell készülnöm!

Miután az utolsó mondatát fejezte be, becsukta a könyvét és utána végre rám nézett. Mintha erre a pillanatra várt volna, hogy végre vége legyen az órának és alaposan megnézhessen magának. Nyilván észrevehette rajtam, hogy nem vagyok a legjobb állapotban, kissé aggódóan nézett rám, de aztán lehet csak beképzelem, hiszen azt is elhittem egy hete, hogy szeret, úgyhogy nem értek én ehhez.

Már mindenki összepakolt és ment kifele a teremből, én voltam az utolsó és a leglassúbb is. Már felvettem a táskám a hátamra, majd mikor az ajtóhoz értem, egy kéz visszarántott.

Jungkook hatalmas szemekkel nézett le rám, mintha szánna, majd miután kirántottam kezemet fogságából, megszólalt.

- Jól vagy? - kérdezi aggódóan.
- Igen. - válaszolom egyhangúan, majd hátat fordítva neki én is, kisétáltam az aurájából.