Kitörölhetetlen emlék

𝐭𝐞𝐧

∘✩ 10 ✩∘

Apu csak késő este ér haza, és nem is zavarog vagy ellenőriz, gondolom, azt hiszi, már alszom. Persze nem tudok, mert a délutáni pihenőmből csak olyan este hat körül keltem fel, így egyáltalán nem érzem magam álmosnak. Szinte egész éjjel a neten lógok, TikTok, Instagram, Pinterest, Netflix meg ilyesmi, és csak olyan fél négy körül realizálom, hogy nekem másnap (vagy aznap, részletkérdés) suliba kell mennem, nem lóghatom el a tanulást megint, mint tegnap. Így aztán lefekszem, hogy megpróbáljak még egy kicsit aludni, mielőtt ténylegesen fel kellene kelnem, de nem igazán sikerül. Mivel nem netezem, nincs semmi, ami lefoglalná az agyam, így a gondolataim szabadjára engedik magukat, és olyan irányba sodorják a hangulatomat, amibe nagyon nem akarom. Újra eszembe jut annak a felejthetetlen bulinak az éjszakája, majd a szekrényes eset, végül a két nappal ezelőtt történt incidens, amikor Lucas hazavitt.

Az van velem, hogy én alapjáraton eléggé ragaszkodó típus vagyok, és úgy érzem, hiányzik az életemből az az ember, aki ezt a szerepet betöltené nekem. Számba veszem a dolgokat a sulikezdés óta, és arra jutok, hogy alig beszéltem a többiekkel, nincs velük semmilyen kapcsolatom, senkivel nem sikerült még összebarátkoznom. Lucas az egyetlen, akivel akaratlanul is kialakult valamiféle kapcsolatom, és nem igazán tudom, hogyan álljak hozzá. Mármint a kapcsolatunkhoz. Úgy érzem, önkéntelenül is kötődni kezdek hozzá valamilyen szinten, hiszen eddig csak vele alakult ki kapcsolatom, és ő az, akire számíthattam, amikor szükségem volt rá (ezt két eset is bizonyítja).

Megrémítenek a gondolataim, és próbálom emlékeztetni az agyam, hogy ő is csak egy fiú, és a fiúkban nem szabad bíznom. De mi van, ha ő nem olyan, hadakozik velem elmém, mire csak ingerülten legyintek. Biztos vagyok benne, hogy Lucas csak udvariasságból segített ki, nincs velem semmi különösebb célja, még az is lehet, hogy titokban utál. Valószínűleg tökre feleslegesen töröm magam ilyen dolgokon.

A bal oldalamra fordulok, és a falat bámulom. A festék már elkezdett lekopni, ráfér egy kis újítás. A szobámban kupi van, az íróasztalom rendetlen, mindenfelé szétdobált kacatok, ruhakupacok, koszos poharak hevernek. Félálomban valami olyasmit motyogok magamnak, hogy majd kitakarítok, aztán elnyom az álom.

✧

Úgy tűnik, mintha csak két perce csuktam volna le a szemem, és máris fel kell kelnem az ébresztő borzalmas hangjára.

Mérgelődve hajolok oda, hogy kinyomjam, aztán a másik oldalra fordulva lehunyom a szemem. Még öt perc. Aztán majd felkelek.

Az öt percből végül fél óra lesz, amikor kipattanok az ágyból, már hét óra van. Morcos képet vágva vonulok a fürdőbe, lezuhanyzom és fogat mosok, majd szétszedem a hajam azon töprengve, kezdjek-e vele valamit. Unottan legyintve fogom össze újra, mert rohadtul nem érdekel, hogy nézek ki, aztán visszamegyek a szobámba, és felöltözöm. Csak a mindennapi, szokásos viselet, bő kapucnis pulcsi plusz nadrág. Miközben a táskámat pakolom, eszembe jut, hogy ma fizikatesztem lesz, és mivel teljesen elfeledkeztem róla, semmit sem tanultam. Amúgy is hiába, a fizikát akkor sem fogom megérteni, ha piros hó esik, nekem olyan, mintha kínaiul lenne.

A konyhába sétálva azon töprengek, lógjam-e el ma is a tanítást, elvégre ki az, aki szívesen kapna D-t a dolgozatára, végül úgy döntök, bemegyek, és ha rossz jegyet kapok, hát ez van, apunak amúgy sem újdonság a fizikai zsenialitásom.

A konyhában aput találom, a kávéját kortyolgatja a pultnak dőlve. Amikor belépek, felnéz.

– Jó reggelt – intek, és kiveszem a hűtőből a tízóraimat, ami sonkás zsömle.

– Jó reggelt. Hogy aludtál? – érdeklődik.

– Jól – vágom rá azonnal, és már fel sem tűnik, hogy ismét hazudok. Annyira hozzászoktam, hogy csípőből jön, szinte észrevétlenül buknak ki számon a szavak. – Mennem kell. Szia.

Kisietek a konyhából, zavar az a fojtogató légkör, ami ott uralkodik, és amúgy is igyekeznem kell, ha nem akarom elkésni a buszt.

✧

Az óráim lassan, de eltelnek, többé-kevésbé figyelek, jegyzetelgetek is, majd jön a fizika.

Idegesen, egyik lábamról a másikra álldogálva várom a tanárt a többiekkel együtt, miközben a füzetemből próbálok rájönni arra, hogy miből is írunk. Elektromos áramerősség. Remek, már a címe sem teljesen tiszta.

Hirtelen megpillantom Lucast, felénk sétál, majd megáll a terem mellett a falnak dőlve. Gondolom, észreveszi, hogy bámulom, mert rám pillant.

– Hát, te? – csodálkozom.

– Mi van velem? – kérdez vissza, közelebb hajolva, hogy hallja, amit mondok.

– Mit keresel itt?

– Ide járok már szeptember óta – nevet fel a csodálkozó arckifejezésemen. – Még fel sem tűnt?

Halványan megrázom a fejem, miközben azon töprengek, hogy nem vehettem észre, hogy Lucas is erre az órára jár. Ezek szerint akkor nem csak az angolunk közös. Jó tudni.

Megérkezik a tanár, és bemegyünk a terembe. Mindenki leül, és a füzetébe mélyed, miközben a tanár kiosztja a dolgozatokat, majd szól, hogy nekikezdhetünk.

Elolvasom az első kérdést. Oké, erre talán tudok valamit írni. Gyorsan lefirkantom a választ (vagy amit gondolok, hogy a válasz), aztán megyek tovább. Vagyis mennék tovább, de a kérdéseket átfutva kétségbeesem, mert egyikre sem tudom a választ. Egyikre sem.

Óvatosan felemelem a fejem, és körbenézek. Mindenki lázasan körmöl, úgy tűnik, a többség rendesen készült. A pillantásom Lucasra téved, aki mögöttem átlósan ül, és a papírlapra ráhajolva ír. Ezek szerint akkor tényleg csak én vagyok hülye fizikából.

– Stella? Valami gond van? – szólít fel a tanárnő, mire összerezzenek.

– Nincs, tanárnő – felelem, miközben érzékelem, hogy a többiek felém fordulnak, érdeklődve, hogy miért szólítottak fel.

– Akkor foglalkozz a dolgozatoddal – utasít.

– Foglalkoznék, ha tudnék – motyogom magam elé, olyan halkan, hogy a tanárnő ne hallhassa.

– Stella, pszt – pisszeg nekem valaki, mire csodálkozva fordulok hátra. Lucas az. Ezek szerint meghallotta, amit magamban motyogtam.

– Mi az?

– Mit nem tudsz? – érdeklődik, miközben rám szól, hogy ne bámuljam őt olyan feltűnően.

– Semmit? – kérdezek vissza keserűen.

– Oké – bólint. – Tehát, második kérdésre a válasz... – diktálja, én pedig serényen írom, amit mond.

_________________________

to be continued
06/09

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy ismét itt voltatok, és remélem, tetszett nektek az újabb fejezet. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3