Kitörölhetetlen emlék

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲-𝐭𝐡𝐫𝐞𝐞

∘✩ 43 ✩∘

– Nem megyünk el valahova?

Vége a sulinak, Lucas a szekrényénél állva még a holmiját pakolgatja, amikor mellé lépek a folyosón. Szép az idő, nincs tanulnivaló, és jó hangulatban vagyok, amit meg is akarok őrizni, amíg lehetséges. Apu dolgozik, tehát egyedül lennék otthon, ha hazamennék, és tudom, hogy előbb-utóbb mélybe húzó gondolataim hálójába tekerednék a szobám mélyén. És most nagyon nem akarok ilyesmit érezni. Most csak boldog szeretnék lenni.

Lucasszel szeretnék boldog lenni.

– Hova?

Lucas nem ellenkezik, tekintete érdeklődően keresi az enyémet, ami még inkább megmelengeti a szívemet.

– Régebben – kezdem, mikor elindulunk egymás mellett a folyosón – gyakran elmentem a parkba sétálni. Van egy kedvenc helyem is, és mindig órákat töltöttem ott.

– Jól hangzik – mosolyodik el, és a kezemért nyúlva az enyémek köré kulcsolja ujjait.

Szeretem, ha a kezemet fogja, mert így még inkább biztonságban érzem magam vele. Egy kicsit olyan, mintha hozzá tartoznék.

Mintha az övé lennék.

És ez az érzés valamiért nagyon megnyugtat.

A suli előtt parkoló kocsihoz sétálunk, az ülésbe süppedve kényelmesen elhelyezkedem a számomra már oly ismerős autóban.

– Nem vagy éhes? – érdeklődik Lucas, tekintete az arcomat fürkészi.

Megrázom a fejem, mire összevonja a szemöldökét.

– Mit ettél ma? – kezdi a kérdezősködést.

– Szendvicset meg egy almát – felelem.

– És ittál is, ugye? – Komoly tekintettel néz rám, de szemében mosoly bujkál.

Mosolyogva bólintok, mire felém nyúl, és összeborzolja a hajam.

– Akkor jó.

Beindítja a kocsit, én pedig az ülés fölötti tükröt lehajtva igazítom vissza tincseimet.

– Ne aggódj, így is tökéletes vagy – jegyzi meg, egy pillanatra felém pillantva, hogy megnézze, mit csinálok.

Abbahagyom a hajam rendezgetését, és felé fordulva egy másodpercig gondolkodom, majd a tincseihez nyúlva beletúrok, amitől hullámos fürtjei még inkább zabolázatlannak tűnnek.

Lucas nevetve hagyja, hogy összekócoljam a haját, és nem simítja vissza tincseit az eredeti helyükre.

– Most már jó? – kérdezi, mire elégedetten bólintok.

– Igen. Hordhatnád mindig így a hajad.

– Amit csak akarsz, csillagom – biccent engedelmesen.

– Csillagom? – kérdezek vissza meglepetten, és az arcát figyelve várom a magyarázatát.

– A neved azt jelenti, csillag – feleli, és egy pillanatra felém fordul, hogy tekintetünk egymásba kapcsolódhasson.

Elmosolyodom válaszán, és gondolataimba meredve fordulok előre, de a mozdulat nem tart soká, egész lényemet vonzza Lucas jelenléte. Halvány mosollyal az arcomon figyelem őt, amint az útra koncentrál, egyik kezével a kormányt markolva, míg a másikat a váltón pihenteti.

Nem is gondolkozom, mit teszek, egyszerűen csak a szívemre hallgatok, és mielőtt lenne időm agyalni azon, helyes-e számomra következő lépésem, Lucas felé hajolok, és puszit nyomok az arcára.