Kitörölhetetlen emlék

𝐬𝐞𝐯𝐞𝐧𝐭𝐞𝐞𝐧

∘✩ 17 ✩∘

– Azt hiszem, megvagyok – jegyzem meg.

Már vagy két órája ülünk a kávézóban, egy szó nélkül, csak a billentyűzeten kopogó ujjaink zajában dolgozunk.

Eléggé elfáradok abban, hogy számomra ismeretlen ember életrajzát tanulmányozom, gondosan ügyelve arra, hogy több oldalról gyűjtsem az információkat, mivel pontosan tudom, mennyire fontos ez a tanároknak (mármint, hogy a forrás feltüntetésénél több webes hivatkozás is oda legyen írva).

A kávéspoharam üresen árválkodik előttem, az AirPodsomban több playlist is váltotta már egymást.

Akaratlanul is Lucasre vándorol a tekintetem, aki velem szemben ülve a laptopja képernyőjére szegezi a tekintetét, ujjai dobolnak a billentyűzeten. Világosbarna, enyhén hullámos haja a homlokába lóg, időnkét beletúr, hogy megigazítsa tincseit. A csészéért nyúl, és belekortyol a valószínűleg már kihűlt kávéba. Most tűnik csak fel, hogy gyűrűket hord. Elmosolyodom magamban, a gyűrűk iránti rajongásom még most él, függetlenül attól, hogy utoljára tavaly voltak rajtam. A nyári buli előtti időszakban. Amikor még minden rendben volt. Azóta nem vettem fel őket, egy kis dobozkában pihennek az íróasztal fiókjában, mert bár valószínűleg soha többé nem fogom őket újra hordani, megválni tőlük nem volt szívem. Így ott hevernek. Emlékként.

Lucas felpillant, a tekintetünk egy pillanatra találkozik. Sötétkék íriszei rabul ejtik az enyémet, most tűnnek csak fel dús szemöldökei és hosszú, sötét szempillái. Szerencsés típus, bárcsak az én pilláim is ilyenek lennének.

Elkapom a fejem, kicsit szégyenkezem amiatt, hogy észrevett, amint őt bámulom.

– Én is megvagyok – jelenti ki.

– Oké – bólintok, és megpróbálom összeszedni magam. – Mi lenne, ha kicserélnénk a gépeket, és elolvasnánk egymásét?

Felemeli a laptopját, elég magasra ahhoz, hogy alatta az asztalon át tudjam tolni a sajátomat elé. Átveszem az övét, és elolvasom a beszámolót.

Csendben, egy szó nélkül futjuk át a másik írását.

– Wow, tök jól fogalmazol – jegyzi meg elismerően.

Elmosolyodom a dicsérete hallatán. Jólesnek szavai.

– Te is – felelem elpirulva, mivel nem nagyon tudom, hogyan reagáljak.

– Tessék – nyújtja vissza a laptopomat, miután végez a projekt átnézésével. – Tudod, mit? Küldd át, én meg majd összerakom. Meg teszek képeket is – gondolkodik hangosan.

– Nem tudom az e-mail-címed – közlöm vele, mire elneveti magát.

– Igaz – bólint, és megadja.

Bepötyögöm, és átküldöm neki a vázlatomat.

– Ha kész van, megmutatod? – kérdezem, mert azért kíváncsi vagyok a végeredményre.

– Egy pillanat, mindjárt nézheted.

Hátradőlök a székemen, amíg dolgozik, és előveszem a telefonomat. Az Instagramot megnyitva nézegetem a képeket a feedemben, majd mikor Lucas szól, hogy kész van, felpillantok a kijelzőről.

Felém fordítja a gépét, hogy lássam a végeredményt.

– Remélem, jó lesz – bólintok, jelezve, hogy végeztem a beszámoló tanulmányozásával.

– Az mondta, be is kell mutatni – jegyzi meg Lucas, mire felsóhajtok.

– Oké, majd írok ki belőle néhány dolgot, és elmondom neki.

– Látszik rajtad, hogy a kedvenced a fizika – mosolyodik el.

– Miért, te szereted? – nézek rá kérdőn. El is felejtem, hogy egy fiúval beszélek, nincs bennem szorongás a helyzet miatt.

– Nem olyan rossz – jegyzi meg, kétkedő pillantásomra halkan felnevet.

Mosolyogva figyel, ami egy kicsit zavarba hoz, de igyekszem, hogy ne lássa rajtam. A szemébe nézek, próbálom tartani a szemkontaktust, miközben magamban önkéntelenül is számolom a másodperceket. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. És... nem kapom el a fejem. Ez az, megcsináltam. Hat. Hét. Nyolc. Jó, tovább már nem bírom. De azért ez is soknak számít.

Lesütöm a szemem, a telefonomat egyik kezemből a másikba rakosgatom. A készülék felkapcsolódik, a kijelzőn megpillantom az időt. Hét óra múlt.

– Azt hiszem, lassan megyek – szólalok meg halkan. Felállok, betolom a székem, aztán csak toporgok egy helyben, azt nézve, ahogyan Lucas gyorsan elpakolja a holmiját.

– Hazakísérlek – jelenti ki, mire kérdőn felvonom a szemöldököm. – Nem gond? – érdeklődik gyorsan. Látszik az arcán, hogy nem akar tolakodó lenni.

– Öhm. Hát, nem – nyögöm ki. Zavarban érzem magam, miközben végigsétálunk az asztalok között, majd elérünk a bejárati ajtóhoz. Lucas szélesre tárja, és maga elé enged, mire egy halk „köszönöm"-öt motyogva gyorsan kilépek a szabadba.

Az ajtót behajtva követ, majd utolérve mellém lép, úgy, hogy ő sétáljon a járda külső részén.
Meglep, amit csinál, soha életemben nem találkoztam még olyan fiúval, aki tisztában lenne ezzel a „dologgal". Halványan elmosolyodom a mozdulatán, ami természetesnek tűnik. Mivel természetesnek gondolja, hogy egy lány a járda belső, a fiú pedig a külső felén sétáljon.

Csendben haladunk egymás mellett. Nem tudom, mit mondjak, a csönd egy kicsit kínossá válik számomra. Nem akarom, hogy Lucas azt szűrje le belőle, unalmas vagyok, amiért még beszédtémát sem tudok kitalálni.

Óvatosan felé pillantok. A tekintetét előreszegezve az úton halad mellettem, a pillantásomra felém kapja a fejét.

Azonnal elfordulok. Nagyon rosszul érzem magam. Nem fizikailag. Mentálisan.

– Valami gond van? – érdeklődik.

Megrázom a fejem. A tekintetemmel a lépteimet figyelem.

– Stella – áll meg, mire én is megtorpanok.
Érzem, hogy engem vizslat, óvatosan felemelem a fejem. Szorongva nézek a szemébe.

– Igen? – kérdezem. – Nem mehetnénk? Haza szeretnék érni.

– De, persze – bólint. Látszik rajta, hogy képtelen kiigazodni rajtam, amit nem is csodálok. Néha még nekem sem sikerül.

_________________________

to be continued
07/14

•

kedves olvasóim!
itt is volnék egy újabb résszel, remélem, tetszett nektek. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet kedden!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3