Kitörölhetetlen emlék

𝐬𝐢𝐱

∘✩ 6 ✩∘

Oldalra fordulok. Zavar, hogy mögöttem áll.

– Nem – tiltakozom. – Nem akarom – lépek el, mire utánam nyúl, és megragadja a karom.

– Ne menj el, ha hozzád beszélek! – fröcsögi az arcomba. Azonnal stílust vált. – És nem azért mondtam, hogy ellenkezz.

A könnyek megállíthatatlanul peregnek le az arcomon. Lehajtott fejjel állok, miközben egyik karjával tart, és az arcomba vágja kegyetlen szavait.

– Engedd el, te barom! – hallok meg egy hangot a folyosó túloldaláról.

Odakapom a fejem. Lucas az.

– Hogy mi van? – Egyre erősebben szorítja a karom.

– Jól hallottad. Engedd el!

– És ha nem, akkor mi lesz?

– Ne akard azt megtudni! – Lucas közelebb lép, hangjából süt a fenyegetés.

– Ne szólj bele! El tudjuk intézni a dolgainkat. – Felém fordul, arcán gonosz vigyor jelenik meg. Egyik kezével még mindig fog, a másikkal mögém nyúl, és rámarkol a fenekemre.

Felsikoltok, és hisztérikus zokogásban török ki. Nem bírom magamban tartani. Lucas odalép hozzánk, és öklével egyenesen az arcába vág. Szeme villámokat szór, agyát elborítja a düh, és látom rajta, hogy igyekszik visszafogni magát, nehogy valami durvábbat csináljon.

Ő az arcához nyúl, pillantása a kezére esik. Véres. Vér borítja az ujjait. Összehúzza a szemét, tekintetéből süt az indulat.

– Menj a picsába! Ha még egyszer meglátlak Stella közelében, nem elégszem meg ennyivel! – üvölt rá Lucas dühtől remegő hanggal, mire ő elengedve a kezem nekilök a szekrényeknek, aztán megvető pillantással végigmérve minket bemutat, majd elsétál.

Lucas idegesen fújtatva bámul utána, aztán lehajol hozzám. Még mindig sírok, képtelen vagyok abbahagyni. Kapkodni kezdem a levegőt. Újabb pánikroham van kialakulóban.

– Stella, jól vagy? Uramisten – guggol le elém. – Lélegezz. Mélyeket. Beszív, kifúj.

Megpróbálom követni az utasításait, de csak még jobban kapkodom a levegőt. Nem megy. Nem tudom megcsinálni.

– Mély levegő, és fújd ki! Gyerünk, megy ez, bízz magadban.

Kezével megsimítja a hátam. Összerándulok, és elhúzódom, amit azonnal észrevesz.

– Oké, akkor nem érek hozzád. De Stella, figyelj rám. Hé, Stella! – Pillantása kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Ne hagyd el magad. Lélegezz. Meg tudod csinálni. Nincs semmi baj, itt vagyok. Minden rendben lesz. Most csak arra koncentrálj, hogy megnyugodj.

Egyre csak bólogatok, mélyen beszívom a levegőt, aztán kifújom. Be és ki. Csakúgy, mint ahogyan Lucas ismételgeti rendületlenül. A könnyeim időközben elapadnak, egyre csak a légzésemre koncentrálok. Meg Lucas szavaira. Minden mást kizárok a fejemből.

Sikerül. Sikerül megnyugodnom. Átkulcsolom felhúzott térdeimet, és lehajtom a fejem.

– Köszönöm – suttogom.

Lucas bólint, és feláll.

– Megfoghatom a kezed? – kérdezi óvatosan, felém nyúlva, hogy felsegítsen.

Legyőzöm minden viszolygásomat, és bólintok. Gyengéden megragadja a kezem, és felhúz. Meleg és puha a tenyere, pontosan ellentéte az én jéghideg kézfejemnek.

Azonnal elenged, amint látja, hogy stabilan állok, majd lehajol, és felveszi a táskámat a földről. A vállamra akasztja, aztán a zsebében kotorászik, és előhúzza a telefonját.

– Elkérhetem a számod? – érdeklődik óvatosan. – Csak hogy bármikor meggyőződhessek róla, rendben vagy-e.

Remeg a hangom, miközben bediktálom neki, nem is gondolkodom el azon, mennyire megbánhatom e döntésemet.

– Köszönöm – bólint, majd felnéz a képernyőről. – Hazavigyelek? Kocsival vagyok.

– Nem, majd sétálok – felelem rögtön, mire a homlokát ráncolva mered rám.

– Esik az eső – néz furán.

– Nem gond – rázom meg a fejem, és próbálok nem bunkónak tűnni, amiért visszautasítottam udvarias felajánlását.

Kikerülöm, és elindulok a folyosón. A kezem még mindig remeg, a gyomromban szorító érzés van, ahogyan a cipőm kopogását hallgatom a csaknem üres folyosón. Gyorsan befordulok a sarkon. Noha nem nézek hátra, Lucas pillantását magamon érzem, ezért igyekszem minél hamarabb kikerülni a látóköréből.

Elhagyom az épületet, kilépek az esőbe. Az esőcseppek azonnal eláztatják a kapucnimat, és vizes foltot hagynak a nadrágomon. Összefonom a mellkasom előtt a karom, és elindulok hazafelé. A kialakult esőfüggönyön keresztül látom az egész várost, az autók fényszóróit, az esernyők körvonalát és az alattuk álló emberek sziluettjét, amint sietősen haladnak végig az utcákon, megpróbálva minél hamarabb védett helyre vagy haza jutni.

Engem személy szerint nem zavar az eső. Sőt, sokkal jobban szeretem ezt a fajta időjárást, mint mondjuk a napsütést. Jobban passzol a hangulatomhoz, és ilyenkor valahogy megváltozik a város arculata is. Minden kihaltabb, csöndesebb, nyugodtabb. Mintha megállna az élet, lelassulna a világ.

Nem sietek haza. Komótosan sétálok a vizes aszfalton, és nem zavar, hogy teljesen átázik a ruhám, vizes lesz a táskám. Megpróbálom teljesen eltávolítani a délután történtek emlékeit az agyamból, igyekszem figyelmen kívül hagyni a gondolataimat, és valami szép élményeket előhívni, hogy azokon járjon az agyam. Visszagondolok az anyuval töltött pillanatokra, az anya-lánya programjainkra, vásárlások, fagyizás, közös sütés-főzés, beszélgetések. Önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, ahogyan a számomra kedves emlékek elborítják az agyam, gondolatban mindent alaposan felidézek. Ilyenkor érzem csak igazán, mennyire hiányzik, és az is mindig az eszembe jut, hogy már soha többé nem láthatom. Soha többé.

Grace következik. Alapsuliban ismerkedtünk meg, amikor egymás mellé ültettek minket. Gyorsan összebarátkoztunk, és attól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. De tényleg, együtt töltöttük a délelőttöket a suliban, és délután is együtt lógtunk. Nagyon jó kapcsolatban álltunk, mindent megbeszéltünk egymással, soha nem voltak nagyobb vitáink, nem voltak köztünk ellentétek. Egészen a nyári buliig.

_________________________

to be continued
05/12

•

kedves olvasóim!
itt is volnék egy újabb fejezettel, köszönöm, hogy elolvastátok. kezdenek beindulni a cselekmények, és nagyon remélem, eddig tetszik nektek a könyv. ha így van, kérlek jelezzétek vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3