Kitörölhetetlen emlék

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲-𝐞𝐢𝐠𝐡𝐭

∘✩ 38 ✩∘

Az idő hűvösre fordul, miután Lucas hazakísér. A kapuban megállva szembe fordulok vele, és az arcát figyelem. Szája sarkában óvatos mosoly játszik, tekintete az enyémbe fonódik. Van valami a pillantásában, amit nagyon szeretek. Szépen tud nézni.

Szeretem, ha így néz rám.

Felém hajol, és a kezébe veszi az arcom. Ösztönösen hátrálok, miközben végigfut rajtam a remegés.

– Ne, Lucas. Kérlek.

– Stella – kezdi, két kezét összekulcsolva maga előtt. – Mi van velünk?

Velünk.

– Nem tudom, te hogyan gondolod – folytatja –, de ami köztünk van, azt én nem neveznem barátságnak.

Lesütöm a szemem, és bólintok. Tudtam, hogy ez a beszélgetés valamikor el fog jönni, mégis úgy érzem, még nem állok rá készen.

Lucas az arcomat fürkészi, arra várva, hogy valamit reagáljak, de amikor látja, hogy nem találom a szavakat, ismét megszólal.

– Stella, kérlek, nézz rám.

– Ne haragudj – felelem halkan, és pillantásom az övébe kapcsolódva keres vigaszt.

– Stella, figyelj... – elhallgat, és látom rajta, hogy nehezére esik kifejeznie magát –, mi lenne, ha én azt mondanám, hogy többet szeretnék, mint amennyi most köztünk van? Abban megegyeztünk, hogy nem vagyunk barátok. Lehet, hogy sosem voltunk csak azok. De én nem arról szeretnék veled beszélni, hogy mik nem vagyunk, hanem hogy mik lehetnénk...

A kimondott szavak a levegőbe hullanak, körbevesznek minket, és a szél susogása visszaveri őket, ami olyannak hat, mintha az egész világ a Lucas ajkairól legördülő mondatokat ismételgetné.

– Lucas – szedem össze magam –, én még erre nem állok készen. Sajnálom.

– És mikor fogsz?

– Nem tudom. Még kell idő ahhoz, hogy teljesen kiheverjem a múltban történteket, és rendezzem a dolgaimat magammal.

Alig merek ránézni, mert félek a reakciójától. El tudom képzelni, mennyire fontos lehet ez neki, éppen ezért aggódom, hogy többé már nem akar velem lenni azok után, hogy ő annyi mindent megtett értem, és én ezt nem tudom viszonozni azzal, amit szeretne.

– Képes vagyok várni rád – szólal meg újra, a hangja gyöngéd és nyugodt. – Ha tudom, hogy te is akarod azt, amit én.

– Azt hiszem, igen – felelem lassan.

Próbálom rendbe tenni az érzéseimet, és mélyen magamba nézve eldönteni, mit is akarok igazán.

Készen állok egy kapcsolatra Lucasszel?

Nem.

Vele akarok lenni?

Igen.

Készen állnék valamikor is a vele való kapcsolatra?

Azt hiszem, igen.

– Figyelj – nézek a szemébe –, azt tudom, hogy veled szeretnék lenni. És biztos vagyok abban, hogy egy idő után sikerülne úgy is, ahogy te akarod.

– Stella, várj – lép közelebb, és megfogja a kezem. – Nem akarok rád erőltetni semmit. Nem akarom, hogy mindaz miatt, ami most itt elhangzott, rosszul érezd magad. És megértem, hogy idő kell, amennyire csak szükséged van. Én tudok várni rád. Viszont... – akad el, majd nagy levegőt vesz, és folytatja – szeretnék veled együtt várni. Kis lépések. Lassan. Mindennap. Egészen addig, amíg úgy nem érzed, már készen állsz.

– Így jó lesz – mosolyodom el halványan, mire Lucas közelebb lép, és átölel.

Karjaiba fúrom magam, és lehunyom a szemem. Biztonságban érzem magam, ha vele vagyok, és számomra az egyik legfontosabb. Ha nem a legfontosabb.

Csak jó vele lenni. Szeretek vele lenni. Nagyon.

✧

A szobámban, az ágyamon ücsörgök, és magam elé meredve hagyom, hogy a mélyre eltemetett gondolataim a felszínre törjenek. Újra és újra eszembe jutnak Lucas szavai, és azon töprengek, vajon jó ötlet volt-e beleegyezni ebbe az egészbe. A szívem mélyén érzem, tudom, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, és talán még nem is akarok egyet. Viszont szeretek Lucasszel lenni, és úgy érzem, az elmúlt hónapok alatt kialakult köztünk valami, ami szintén valamiféle kapcsolatnak tekinthető. Láthatatlan, kézzel megfoghatatlan kötelék, ami lelkileg nagyon a segítségemre volt. Eszembe jutnak az együtt töltött pillanatok, a New York-i utazás, ami amilyen spontán alakult, én annyira élveztem. Azt hiszem, ott változott meg bennem valami végérvényesen Lucasszel kapcsolatban, azon az együtt töltött éjszakán. Akkor omlottak le az utolsó, kételyekből és aggodalmakból felállított falak bennem, amiket a múltban történt események hatására húztam magam köré, és amikről azt gondoltam, áthatolhatatlanok. Főleg egy fiú számára. Nem is tudom, miért engedtem meg Lucasnek, hogy átlásson ezen a védelmen, és megpillanthasson engem. A valódi énemet, a flegmaság és közömbösség álarca nélkül. Azt az énemet, aki pánikrohamokkal és szorongással küzd, aki nem tud továbblépni megtörtént eseményeken, akit felemészt a gyász, és akinek rettentően hiányzik az anyukája. Az énemet, aki nem találja a helyét a világban, aki mindig csak az adott napot próbálja túlélni, aki az alvásba menekül, csak hogy ne kelljen szembenéznie a problémákkal.

Ez az igazi énem.

És Lucas mindezek ellenére is mellettem maradt.

Apró könnycsepp gördül végig az arcomon. Csak most tudatosítom, hogy Lucas akarva vagy akaratlanul, de rengeteget tett értem. Meg sem érdemlem mindezt.

Az ablakhoz lépek, és kitárva a táblákat, szembe kerülök az éjjeli égbolt aranyló csillagokkal beszórt látványával. A párkányra könyökölök, és a tenyerembe hajtom a fejem, úgy figyelem az eget.

– Anyu – suttogom a csillagoknak. Tudom, hogy ott van valahol köztük ő is. – Bárcsak ismerhetnéd őt. Lucast. Úgy érzem, így, hogy ő velem van, mostantól talán már minden rendben lesz.

_________________________

to be continued
09/26

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy elolvastátok az újabb részt, és remélem, elnyerte tetszéseteket. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3