Kitörölhetetlen emlék

𝐞𝐥𝐞𝐯𝐞𝐧

∘✩ 11 ✩∘

Lucas fokozatosan lesúgja nekem az egész dolgozatot, és bár a tanár egyszer ránk szól, aztán már vagy nem vesz észre minket, vagy csak nem érdekli, mit csinálunk.

Pár perccel az óra vége előtt viszem ki a papírlapomat, majd visszasétálva a padomhoz leülök, és hátrafordulva Lucashez egy hálás „köszönöm"-öt suttogok neki. Megrázva a fejét jelzi, hogy semmiség, majd ő is feláll, és kiviszi a dolgozatát.

Miután mindenki végez, a tanár közli velünk, hogy igyekszik minél hamarabb kijavítani az írásbeliket, aztán mikor megszólal a csengő, elenged minket.

A táskámba pakolom a dolgaimat, miközben érzékelem, hogy Lucas feláll, majd megáll mellettem.

– Sikerült mindent leírnod? – kérdezi.

Felegyenesedem.

– Többnyire – bólintok. – Köszi – mosolyodom el.

Ez az első pillanat, hogy rámosolyogok, és örömmel látom, hogy viszonozza.

– Lesz még órád? – érdeklődik, miközben kisétálunk a teremből.

– Nem, ez volt az utolsó.

– Nekem is. Hazavigyelek?

Gyorsan megrázom a fejem, majd, hogy ne tűnjek nagyon bunkónak, mentegetőzni kezdek.

– Nem megyek rögtön haza.

– Oké. Akkor, szia. Holnap találkozunk.

Elsiet a folyosón, én pedig furcsa érzéssel a gyomromban bámulok utána. Egyrészt örülök neki, hogy elment, mert zavarban érzem magam a jelenlétében, másrészt akartam volna, hogy még maradjon egy kicsit, annak ellenére, hogy nem tudtam volna a társalgást fenntartani.

Megrémítenek a gondolataim, úgy érzem, ki kell szabadulnom az iskola nyomasztó falai közül, így gyorsan összepakolok, és már ott sem vagyok.

Szokás szerint a temető felé sétálok, függetlenül attól, hogy eléggé szeles és hűvös az idő.

Megérkezem anyu sírjához, de nem ülök le a hideg földre, helyette összekulcsolt karokkal álldogálok egy fűcsomón. Sokáig nem szólalok meg, a gondolataimba merülve bámulok előre.
Észre sem veszem, telik az idő. A hőmérséklet egyre hűvösebbre fordul, úgy döntök, ideje hazasétálnom.

Apu nincs otthon, aminek egy kicsit örülök. A konyhában felkapok egy almát, megmosom, és beleharapva indulok meg a szobám felé. Az ágyamra ledőlve eszegetem a gyümölcsöt, a telefonomat nyomkodva. Miután elfogy, kidobom a csutkát, és megmosom a kezem, aztán visszatérek a szobámba, és körbenézek. Kupi. Mindenhol. Érzem, hogy rendet kéne raknom, de valahogy nem visz rá a lélek. Helyette az ágyamba fészkelem magam, az ölembe veszem a laptopom, és elindítok egy filmet. A párnákra döntve a fejem meredek a képernyőre, az ujjaimon a bőrömet tépkedve, ami, bár megnyugtat, utána nagyon fáj, de ezzel most nem foglalkozom.

Teljesen elálmosodom a filmnézés közben, majd amikor már úgy érzem, nem bírom tovább nyitva tartani a szemem, lecsukom a laptopom, és az oldalamra fordulva magamra húzom a paplant. Pár percen belül elalszom.

✧

Az elkövetkező napok, hetek összefolynak. Mindennap ugyanazt csinálom. Suli, anyu, alvás. Szó szerint ebből állnak a napjaim. Apuval alig beszélek, Lucasszel a fizikadolgozatos eset óta nem történt semmi. Unalmas az életem, de őszintén szólva nem igazán zavar. El tudok lenni egyedül, nincs feltétlenül szükségem társaságra. Hát... igazából úgy érzem, egyre inkább szükségem lenne valakire, mert néha úgy érzem, megőrülök. A rémképek az utóbbi időben egyre gyakrabban kísértenek, fogalmam sincs, miért, de nagyon nyomasztóak, és egyre kevésbé tudok velük megküzdeni. Valószínűleg azért, mert még senkinek nem beszéltem róla, mi történt, a borzalmas éjszaka emlékeit egyedül cipelem. És kezd egyre nehezebbé válni. Még apunak sem mondtam el. Nem is tudom, miért. A kapcsolatom vele olyan... furcsa. Olyan, mintha idegenek lennénk, akik bár egy háztartásban élnek, alig látják egymást, alig kommunikálnak, semmi kapcsolatuk nincs. És hogy teljesen őszinte legyek, nem is hiányzik. Apu társaságában mindig zavarban érzem magam, ha együtt vagyunk, érzékelem a feszült légkört, ami körbevesz minket, ezért általában elmenekülök, hogy ne kelljen jópofiskodnom ilyenkor.

Eltelik a november, majd a december is. A karácsony semmi extra. Apu feldíszíti a fát, együtt megvacsorázunk, és átadjuk egymásnak az ajándékokat. Ez általában pénz (ahogyan most is), s ezzel védjük ki, hogy esetleg olyat veszünk, ami teljesen felesleges. A pénzt legalább arra tudjuk költeni, amire akarjuk, vagy amire szükségünk van. Azon kívül, hogy praktikus megoldás, kicsit furán érzem magam, mert ezzel még inkább tudatosul bennem, hogy annyira nem ismerem a saját apámat, hogy fogalmam sincs, mit adjak neki, és ez fordítva is így van.

Mindegy, a kapott pénz nagy részét félreteszem, pár dollárból pedig veszek virágot, és anyu sírjára helyezem.

Boldog karácsonyt, anyu. Hiányzol.

_________________________

to be continued
06/16

•

kedves olvasóim!
sajnos az év végi rengeteg írásbeli miatt nem volt sok időm az írásra, így most csak egy rövidebb fejezetet tudtam hozni, de remélem, ettől függetlenül azért tetszett nektek. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3