∘✩ 44 ✩∘
Nem is tudom, mikor érünk oda a parkhoz, annyira nagyon nem foglalkozom a külvilág perceivel. Hogy őszinte legyek, álmomban nem gondoltam volna, hogy egy június elejei nap lesz az, amelyre mindig hullámzó mellkassal fogok visszagondolni.
Az első csókunk napja.
Még most is nehezen tudom megemészteni a történteket, annyira a hatása alatt állok az autóban történt eseményeknek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem gondoltam az első csókra. Arra, hogy milyen is lesz a pillanat, amikor nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is képes leszek leküzdeni a köztünk lévő távolságot. Bár tudtam, hogy Lucas vár rám, és hogy nem akar semmit sem rám kényszeríteni, magam sem szándékoztam hosszúra nyújtani ezeket a napokat. Egyrészt meg szerettem volna adni neki azt, amire vágyakozik, ezen felül pedig én is egyre inkább úgy éreztem... szükségem van rá. Tudtam, hogy ha megtörténik, egy jó dolog lesz, és én nem akartam várni a jó dolgokkal. Többé már nem.
✧
Kéz a kézben sétálunk a park mohazöld gyepszőnyegén, melyen játékosan simít végig a nyári szellő. A fűszálak között apró százszorszépek ragyognak, ahogyan a meleg nyári napsugár szirmaikon nyugszik, hatalmas virágoskertté varázsolva számunkra az egész világot. A teljes park a lábunk előtt hever, nekünk adva szirmokkal borított tengerének végtelenjét, melyet Lucasszel mi a birtokunkba is veszünk, ahogyan egyre csak előre haladva igyekezünk valahova, amit még mi magunk sem tudunk megfogalmazni. Úgy tetszik, mintha lassacskán a saját világunkat keresnénk, ahol csak mi létezünk, és ami csak miértünk létezik.
Ketten, együtt a világ ellen.
Ez a gondolat repdesett elmémben azon a szombat éjjelen is, amikor egy spontán utazás alkalmával New Yorkban kötöttünk ki. Ahonnan hazatérve változott meg bennem valami végérvényesen, s úgy érzem, annak az útnak köszönhetem igazán, hogy visszataláltam elveszett önmagamhoz. És persze Lucasnek, aki megmutatta, hogy érdemes harcolnom azért, ami régen az enyém volt.
Az érzésekért, melyek a birtokomban álltak.
A szabadságért, amelyben részem volt.
A szeretetért, amelynek színes palettája között ragyogtam, mint a legfényesebb árnyalat a vásznon, és amely valahol mélyen még mindig a lelkemben él, csak annyira magam köré építettem negatív gondolataim és szorongásom alkotta falaimat, hogy azokon nem segítettek a külvilág gyengéd, néha érkező ecsetvonásai.
Lucas hirtelen megtorpanása szakít ki gondolataimból, amint lehajol, és ujjai közé szorítva egy virágszálat emeli ki a gyep kínálta milliók közül.
– Stella – kezdi, hangjába a lágy szél suttogása vegyül –, tévedtem. Ami ma korábban az autóban történt, az volt a legjobb dolog, ami valaha is megesett velem.
Még mindig a kezemet fogva húz közelebb magához, és a százszorszépet hajamba tűzve simítja meg tincseimet.
– Szeretnék veled beszélni róla, hogy tudjam, tényleg nincs ellenedre ez az egész. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad velem.
– Lucas, erről szó sincs – ellenkezem azonnal, fejemet egy kissé felemelve, hogy íriszeinek óceánjában elmerülve formálhassam szavaimat. – Nem akarom, hogy állandóan azon rágódj, vajon én hogyan érzem magam a jelenlétedben. Mert ott érzem magam a legjobban. Úgy érzem, oda tartozom igazán... – Elhalnak szavaim, mikor ujjai az arcomat érik, és a bőrömet simogatva borzongatnak meg. Ajkaink lágy csókban forrnak össze, lelkeink táncot járnak, melyhez az érintések szolgáltatnak talpalávalót.
– Szeretlek, csillagom – suttogja.
Tökéletesnek hat a pillanat, amely a virágos réten ér minket, és bár egyáltalán nem számítottam arra, hogy ez a szó a nyelvéről még ma fog a lábam elé zuhanni gyémánteső kíséretében, nem bánom, hogy így alakult. Sőt, ezzel érzem azt, hogy kiteljesedett kettőnk világa, amely bár még csak most kezdődött, már így is rengeteget adott lelkemnek.
A napsugár a sziluettünkön ragyog, amint a virágos rét közepén állva egymás tekintetében elveszve állunk. A madarak éneke, a szellő susogása és a nyár szívet melengető érzése közepette gördül le ajkamról a szó, amiről, bár úgy gondoltam, soha senki nem hallhatja, mégis annak a személynek mondom, aki akarva-akaratlanul, de több napfényt hozott az életembe, mint bárki más.
– Szeretlek, Lucas.
✧
Már a sötétség leple uralkodik a tájon, amikor Lucas kitesz a házunk előtt. Hosszú csókkal búcsúzik tőlem, és lágy puszit nyom a homlokomra, mielőtt kiszállnék a kocsiból. A kapu felé sétálva végig hátrafelé teszem meg a lépéseket, hogy az utolsó pillanatig gyönyörködni tudhassak vonásaiban. Ugyanezt teszi ő is, tekintetünk összekapcsolódásának csak a halvány lámpafényben csillogó szélvédő állít akadályt. Csókot lehelek felé, amelyet ő a tenyerébe zárva a szívéhez szorít.
Felnevetek, és látom, hogy az ő arcán is mosoly táncol. Még egy utolsót intek neki, mielőtt kinyitnám magam mögött a kaput, ezzel választva szét összekapcsolódott lelkeink árnyékát az aszfalton.
– Apu? – lépek be a lakásba.
Nem kapok választ, így realizálva, hogy egyedül vagyok otthon, feloltom a lámpákat, majd a konyhába sietek, hogy egyek valamit. Egy dallamot dúdolva főzőm meg a tésztát, miközben folyamatosan a délután történt eseményeken mosolygok. A parkban töltött órák perceknek tűntek Lucas jelenlétében, amelyek úgy suhantak el felettünk, akár a kora nyári szellő gyengéd érintése. A park végébe sétáltunk, és egy eldugott részen letelepedve a selymes tapintású pázsitra, beszélgettünk. Kívülről nézve egy unalmas programnak is tűnhet, én mégis a legboldogabb perceket éltem meg abban a pillanatban.
Elkészül a tésztám, amihez fűszeres paradicsomszószt keverek, majd az egész remekművet reszelt parmezánnal koronázom.
Az asztalhoz ülve gyorsan elküldöm a vacsorámról készült képet Lucasnek – nem kényszerből, csupán megszokás az egész –, majd amikor kilépek a chatprogramból, tekintetem önkéntelenül is a háttérképemre téved. Egy kép van beállítva rólam és anyuról, ahogyan a kanapén ülve, plédekkel bebugyolálva filmet nézünk. Akkor készült a kép, amikor influenzás voltam, és anyu a hősies teakészítés mellett még a Barbie-mese maratont is bevállalta velem.
Íriszeimet könnyfátyol fedi, amint felidézem közös emlékeinket, együtt töltött pillanatainkat, varázslatos élményeinket, melyekből már többet nem kaphatok. És ezt a tényt még a mai napig nem sikerült feldolgoznom teljesen.
Mielőtt azonban gyászoló gondolataim átvehetnék az irányítást elmém felett, Lucas üzenete jelenik meg a kijelzőmön. Egy dalszöveg-részletet küld, melynek zenéjét a kocsijában hallgattuk még hónapokkal ezelőtt, New York felé tartva.
Lucas
„I saw the life inside your eyes
So shine bright, tonight, you and I
We're beautiful like diamonds in the sky"
Halvány mosollyal az arcomon válaszolom neki azokat a sorokat, amelyekkel azt gondolom, a leginkább azonosulni tudok.
Stella
„You're a shooting star I see
A vision of ecstasy
When you hold me, I'm alive
We're like diamonds in the sky"
_________________________
to be continued
11/03
•
kedves olvasóim!
meg szeretném köszönni a több mint 40k olvasót, hálás vagyok nektek.
remélem, elnyerte a tetszéseteket a mai rész is.
következő fejezet pénteken!
további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites
sok puszi <3
आप पढ़ रहे हैं
Kitörölhetetlen emlék
रोमांस.· 𝙞 𝙬𝙖𝙣𝙣𝙖 𝙗𝙚 𝙝𝙖𝙥𝙥𝙮, 𝙘𝙤𝙪𝙡𝙙 𝙮𝙤𝙪 𝙨𝙝𝙤𝙬 𝙢𝙚 𝙝𝙤𝙬 𝙞𝙩'𝙨 𝙙𝙤𝙣𝙚 ·. Stella Larson édesanyja elveszítése és egy nyári buli megrázó emlékei után teljesen magába zárkózik, képtelen túllépni a történteken. Stella, bár minden ere...
