Kitörölhetetlen emlék

𝐟𝐨𝐮𝐫𝐭𝐞𝐞𝐧

∘✩ 14 ✩∘

– Stella!

Egy hang szólongat. Lassan nyitom ki a szemem, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Felemelem a fejem a karomról, és körülnézek.

Az osztályban vagyok, elaludhattam órán. Mellettem Lucas guggol a földön. Ő ismételgeti a nevem.

– Stella, mindjárt csengetnek, jön a következő osztály.

Bágyadtan bólintok, miközben igyekszem összeszedni magam. Felállok, kezemmel megtámaszkodva a padon. Lucas felém nyújtja a táskám.

– Gyere – int a kezével.

– Köszi – suttogom, átveszem a táskám, és az ajtó felé sétálok. Hallom, hogy jön utánam.

– Minden oké? – kérdezi mögülem.
Megdermedek.

– Nem. Semmi sem oké – suttogom magam elé, de hangosan csak ennyit válaszolok. – Persze. Minden rendben van.

– Nem úgy tűnik – jegyzi meg, és a hangjából mintha keserűséget hallanék.

Megperdülök a tengelyem körül.

– Ne tegyél úgy, mintha ismernél – vágok vissza ingerülten. Elegem van az emberekből, akik mindig megmondják, mit tegyek, és azt hiszik, többet tudnak rólam, mint én magam.

– Csak látom, hogy nem vagy jól. Segíteni szeretnék. – Az arcán megbánás ül az előbbi kijelentése miatt.

– Lucas – próbálok valami normális és elfogadható választ kipréselni magamból –, megvagyok. Tényleg. – Hazugság. – Nincs szükségem segítségre. – Újabb hazugság.

– Te tudod – kerül ki, és kisétál a teremből.

Megszólal a csengő, diákok özönlenek be az ajtón. Mikor meglátnak, csodálkozva merednek rám. Összehúzom magam, és gyorsan kislisszolok a helyiségből. Túl sok az ember. Az sosem lehet jó.

A szekrényem felé sétálva egy kis lelkiismeret-furdalást érzek a történtek miatt. Alaptalanul akadtam ki, Lucas nem érdemelte meg, hogy úgy beszéljek vele. Mindegy, remélem, túl lesz rajta, hogy egyszer ingerült voltam vele, és nem okozok neki álmatlan éjszakákat. Sőt biztos, hogy nem okozok neki álmatlan éjszakákat. Én lennék az utolsó, akire gondolna lefekvés előtt.

✧

Az óráim lassan telnek, nem történik semmi extra, a tanár a táblánál magyaráz, a diákok pedig jegyzetelnek, vagy csak úgy tesznek, mintha jegyzetelnének. Minden a szokásos. Kivéve az utolsó óráig.

Angolon a könyvből olvasunk, mindenki két mondatot (tipikus tanármánia nálunk, hogy mindenkinek akarják hallani a hangját). Furán érzem magam az órán, melegem van, és úgy érzem, alig kapok levegőt. Éhes vagyok, mivel egész délelőtt semmit sem ettem, és egy kortyot sem ittam, mert utálok emberek előtt inni (nincs rá különösebb indokom, egyszerűen nem szeretek, ez van).

Aztán fogalmam sincs, mi történt, arra térek csak magamhoz, hogy a földön fekszem, a többiek fölöttem állva, aggódva bámulnak, Lucas pedig mellettem guggol, és folyamatosan rázogat.

– Mi... mi történt? – nyitom ki a szemem, és zavartan meredek körbe. Kiszolgáltatottnak érzem magam a padlón elterülve, ahogyan mindenki engem néz.

– Úristen, Stella – sóhajt fel Lucas, megkönnyebbüléssel a hangjában. – Elvesztetted az eszméleted. Azt hittük, már soha nem térsz magadhoz.

– Mi? – meredek rá döbbenten, és próbálok visszaemlékezni, mi is történt pontosan. Csak annyi van meg, hogy mélyeket igyekszem lélegezni, mert úgy érzem, nincs elég levegő a teremben. Aztán pedig a földön fekve térek magamhoz. Nagy valószínűséggel lezuhantam a székről. Csoda, hogy nem ütöttem be a fejem, nem érzem úgy, hogy sajogna.

– Stella, menj el, kérlek az iskolai doktornőhöz – áll fel mellőlem a tanár, aki addig a földön térdelt. – Jó lenne, ha megvizsgálna, minden rendben van-e.

– Erre semmi szükség – kezdem, de Lucas a szavamba vág.

– Elkísérem.

Felsegít, majd miután meg van győződve róla, hogy szilárdan állok, leveszi rólam a kezét. Megengedek magamnak egy nagyon óvatos mosolyt, de a vidám érzelem is csak egy ezredmásodpercig jelenik meg az arcomon.

Kinyitja előttem az ajtót, és kitessékel a folyosóra. Elindulok, a cipőm halkan kopog a padlón, majd hallom Lucas lépteit is, ahogyan beér, aztán az én tempómra váltva sétál tovább mellettem.

Egy szó nélkül haladunk előre. Kínosnak érzem a szituációt, a lépteimet figyelve akaratlanul is arra gondolok, hogy az utóbbi időben valahogy mindig Lucasbe botlom. Bármi történik, ő általában ott van. Csak azt nem értem, miért. Elvégre az iskola tele van szebbnél szebb lányokkal, akik mind jobban néznek ki, mint én, nem tudom elképzelni, hogy ő ahelyett, hogy például velük foglalkozna, engem kísér orvoshoz, vagy ébreszt fel, nem akarva, hogy a teremben maradva a köznevetség tárgyává váljak.

Valahol nagyon mélyen azért, bármennyire is nehéz elismernem, jólesik, amit csinál. Furcsa, de jólesik.

– Nem fáj a fejed?

Hirtelen szakít ki a gondolataimból, azt sem tudom, mit kérdezett.

– Mi? – fordulok felé zavartan.

– A fejed. Nem fáj?

– Nem – intek.

– Ittál eleget? – folytatja a kérdezősködést.

Óvatosan megrázom a fejem.

– Egy kortyot sem ittam ma – vallom be.

– Stella, te megőrültél? – mered rám. – Miért nem?

– Nem hoztam magammal – vágom rá gyorsan, mert az igazat mégsem mondhatom. Teljesen hülyének nézne.

– Gyere – int, és végigsétál a folyosón. Az automatához lép, és vesz nekem egy flakon vizet. – Tessék – nyomja a kezembe. – Igyál, nehogy még egyszer elájulj itt nekem.

Zavartan fogom a kezemben a műanyag palackot. Nem tudom, mitévő legyek. Lucas észreveszi a tétovázásomat.

– Mi a gond?

– Semmi – felelem. – Vagyis... – kezdem bizonytalanul, majd gyorsan kibököm –, el tudnál fordulni egy pillanatra?

– Mi? – mered rám döbbenten, majd miután látja, hogy komolyan beszélek, zavartan a hajába túr, és hátat fordít.

Remegő kézzel nyitom ki a palackot, és a számhoz emelve kortyolok belőle. Jólesik az üdítő, eddig észre sem vettem, mennyire szomjas is vagyok.

Visszacsavarom a kupakot, és halkan megszólalok.

– Oké, most már visszafordulhatsz.

Lucas bizonytalanul néz rám. Megeresztek egy halvány mosolyt.

– Köszönöm.

– Na, gyere, szeretném, ha megnézne az orvos – jelenti ki ellentmondást nem tűrően, én pedig engedelmesen bólintok, és követem őt az erős lámpafénnyel megvilágított folyosón az iskolai rendelőig. Ez az első alkalom, hogy nem érzem rosszul magam a társaságában.

_________________________

to be continued
07/04

•

kedves olvasóim!
ahogyan ígértem, a nyári szünetben igyekszem heti kétszer posztolni, ezzel is gyorsabban halad a történet, és talán ti is jobban élvezitek.
köszönöm, hogy elolvastátok a mai részt, remélem, elnyerte tetszéseteket. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3