Kitörölhetetlen emlék

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲-𝐭𝐰𝐨

∘✩ 42 ✩∘

Pontosan egy hét telt, amióta elmeséltem apunak a történteket. Azóta mindketten tudatosan elkerüljük a témát, nekem rettentően nehéz róla beszélnem, apu pedig valószínűleg tisztában van vele, mekkora fájdalmat okozna, ha a végzetes éjszaka lezajlásáról kérdezősködne.

Viszont úgy tűnik, az igazság közelebb hozott minket egymáshoz. Reggel néhány szóval búcsúzunk el a konyhában, este pedig vacsora közben megbeszéljük a nap érdekesebb eseményeit. Tudom, nem sok, de a pár hónappal ezelőtti állapothoz képest ez azért mindenképp haladás.

„Új", mégis kellemes számomra a kialakult szituáció. Valahol mélyen mindig is tudtam, hogy nagyon nem oké az, ahogyan apuval bánok, viszont annyira lefoglalt a saját keserűségem, saját fájdalmam, hogy leszartam más érzéseit, mert úgy voltam vele, nem érhet fel ahhoz, amin én megyek keresztül. És ez nagyon nem volt igazságos.

Apuval átbeszéltünk mindent, és bár bocsánatot kértem tőle, állítása szerint sosem haragudott rám, mert valamilyen szinten végig tudta, hogy nincs minden rendben. Észrevette a változásokat, de valamiért mégsem tett ellenük semmit. Lehet, hogy nem akart, lehet, hogy nem tudott. Nem kérdeztem meg tőle, és szerintem nem is fogom, mert mindkettőnknek egy célja van: továbblépni, ahelyett, hogy a múltban vájkálva számonkérjük egymáson sérelmeinket, amelyek vagy már nem aktuálisak, vagy már rendeztük őket máshogy.

✧

Közeledik a június, a napsugarak a fátyolfelhőkkel tarkított égbolton táncolnak, vidámságukkal felmelegítve a földet és egy kicsit az emberek lelkét is. Én legalábbis sokkal jobban érzem magam, tavasszal és nyáron, amikor a kinti kellemes hőmérsékletbe belekeveredik a lágy szellő, virágillatot hordozva magával, és minden csak úgy ragyog a melengető napfényben.

Szokatlanul jó kedvvel ébredek, ami nálam a lehető legfurcsább dolog. Nagyon régen fordult elő utoljára, hogy hasonlót éreztem egy sima sulis nap reggelén, de meglepően jólesnek üde gondolataim és vidám hangulatom. Más, mint ami volt, mint ami szokott lenni, és bár én kifejezetten az a típusú ember vagyok, aki nem szereti a változásokat, mégis kellemesen hat ez az újfajta életérzés.

Lezuhanyzom, fogat mosok, és megszárítom a hajam, majd felöltözöm. A jó időre való tekintettel rövid ujjú pólót veszek, ami éppen a koptatott farmerem derekáig ér, és ha felemelem a karom, egy keveset láttatni enged a hasamból.

Kényelmetlenül érzem magam, miközben a felső alját rángatom lefelé, és a tükör elé állva vacillálok, jó ötlet-e ilyen ruházatban mutatkozni. Elvégre pár hónapja még bő darabokban jártam, gondosan elrejtve alakom, és ez a top azért eléggé nagy lépés a térdemig érő kapucnis pulcsikhoz képest.

A tükörképemre bámulva végül a szerelés mellett döntök, de azért magamra kapok egy pulcsit is, hátha a bátorságom a nap folyamán elpárologna, csakúgy, mint az összes matektudásom, amikor az órán ülök.

Ellenőrzöm, bepakoltam-e mindent a táskámba, majd fél pántjával a vállamon kisétálok a konyhába, hogy elkészítsem a szokásos reggeli koffeinadagomat, amelyre bízom magam a nap további részében. Apu néhány perccel később lép be a helyiségbe, és elmosolyodik, amint meghallja halk dudorászásomat.

– Örülök, hogy jó kedved van – jegyzi meg, hangja őszintén cseng. – Jólesik ilyennek látni téged. – Közelebb hajol, és puszit nyom a fejem búbjára.

Egy pillanatra megmerevedem, és kissé ijedten figyelem testem reakcióját. Rettegek attól, mit is fog kiváltani belőlem az előbbi gesztus, és hogy olyan érzések borítanak el, melyek eszembe juttatnak mindent, amit el akarok felejteni. Félek, hogy undor fog el, hogy remegés tör rám, hogy piszkosnak fogom érezni magam, és hogy kétségbeesetten fogok próbálni megszabadulni apu puszijától, ami egy újabb „szennyfolt" jelét fogja szimbolizálni számomra.

Apu észreveszi az arcomon megjelenő érzelmek kavalkádját, és megszorítja a kezem.

– Nézz rám – kéri, mire pillantásom az övébe fonom. Íriszeink megegyező árnyalatban fénylenek, az étcsokoládé színébe arany szálakat varázsol a bennük rejlő aggodalom. – Én nem bántalak. Soha nem bántanálak. Tőlem nem kell félned.

Bólintok, és kifújom az addig tüdőmbe szorult levegőt. Noha tisztában vagyok vele, hogy aputól nem kell tartanom, hangosan kimondott szavai sokkal nyugtatóbb hatással vannak rám, mint agyamban kavargó gondolataim. Előttem lebegve erőt nyújtanak, s elsimítják aggodalmaim alkotta ráncok tömegét lelkemen.

– Oké? – Megerősítést vár tőlem, hallani akarja, hogy megértettem, amit mondott, és hogy hiszek neki.

– Oké – felelem, mire halvány mosollyal biccent.

– Nagyon erős vagy, Stella – szól, és szavai mosolyt varázsolnak arcomra. – Én hiszek benned. Ezt soha ne felejtsd el.

Közelebb lépek, és átölelem. Elmondhatatlanul jólesnek az ajkairól legördülő mondatok, általuk érzem azt, hogy földbe tiport önbizalmam gyökerei kezdenek újra megerősödni. Ugyanezt érzem akkor is, mikor Lucasszel vagyok. Hangosan kimondott gondolatai velem kapcsolatban a világot jelentetik, és bármikor, mikor visszaemlékezem rájuk, szívem megtelik a melegség és a hála vanília színével. Valamiért a számomra oly kedves ízt idézi elő bennem e két érzelem, melyek átélésében már hónapok óta nem volt részem.

Elbúcsúzom aputól, mert a konyhaablakon át megpillantom az ismerős fekete kocsit, amint a házunk előtt az út szélére húzódva megáll. Az egy héttel ezelőtti alkalom óta Lucas minden reggel megjelenik a házunk előtt, és elvisz a suliba. Ahogyan ma is itt van, és engem a tudat, hogy vár rám, és hogy értem jött, még inkább erőt ad, és segít abban, hogy megalapozzam életem újabb lépcsőfokait, és pozitív érzésekkel álljak hozzá a változáshoz, amire a legnagyobb szükségem van.

Mosollyal az arcomon közeledem felé, már rég nincs bennem félsz az érzelmeim kimutatása miatt. Minden egyes Lucasszel töltött pillanat bebizonyította számomra, hogy nincs mitől tartanom, ha vele vagyok, mert ő tényleg elfogadja a valós énem, neki tényleg fontosak a gondolataim és az érzéseim, ő tényleg velem marad akkor is, amikor életem legmélyebb pontján járok.

Törődik velem, mert tényleg fontos vagyok neki.

– Szia – sietek felé, és a karomat a nyaka köré fonva átölelem.

Kissé megemel, úgy szorít magához, miközben lehunyom a percem, és a melengető napsütésben állva átélem a pillanatot, amit egymással tölthetünk. Fejemben elcsitulnak zajos gondolataim, aggodalmakkal teli lelkem óceánja lágyan hullámzik, szívem erőteljesebben dobban a percben, melyet a másiknak szentelünk. Olyan momentum ez, amit soha nem akarom, hogy véget érjen, amelybe örökké bele tudnám magam képzelni.

Mert jól érzem magam benne.

Mert szeretve érzem magam benne.

_________________________

to be continued
10/20

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy itt voltatok, és elolvastátok az újabb részt. remélem, elnyerte tetszéseteket.

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3