Kitörölhetetlen emlék

𝐟𝐨𝐮𝐫

∘✩ 4 ✩∘

A pillantásommal követem a fiút, amint belép a temetőbe, végigsétál a sírok között, majd megáll az egyik előtt. Görnyedt a testtartása, összekulcsolja maga előtt a kezét, és a fejét lehajtva a sírt nézi, szája hangtalanul mozog. Imádkozik. Vagy lehet, hogy ő is beszélget?

A földön ülve igyekszem összehúzni magam annyira, hogy ne vegyen észre, miközben a tekintetem újra anyu sírjára vándorol.

– Róla beszéltem – súgom oda neki. – Emlegetett szamár...

Lucas végez azzal, amit csinált (bármi is volt az), és távozni készül, mire megkönnyebbülök. Felemeli a fejét, és pillantása végigsiklik a temetőn. Tudom, miért csinálja ezt, hiszen én is szoktam. Szeretek meggyőződni róla, hogy senki sem volt tanúja a temetőben eltöltött perceimnek, mert ezek nagyon intim pillanatok, és nem akarom, hogy másnak köze legyen hozzá.

Lucas kisétál a temetőből, én pedig felegyenesedve kihúzom magam, mert teljesen begörnyedtem az előle való bujkálás alatt. Szótlanul nézem a sírt a gondolataimba merülve, majd odanyúlok, és ujjaimmal megsimítom a gránitot, megállva anyu nevénél. Sarah Larson. Azonos a monogramunk, amit amikor megtudtam, nem örültem neki, mondván, hogy nincs sajátom, mert az enyém csak anyu utánzata, de most már egyáltalán nem bánom, sőt ezzel még inkább közelebb érzem őt magamhoz.

Felállok, vállamra veszem a táskám, és egy utolsó pillantást vetve a sírra elhagyom a temetőt. Kimegyek a buszmegállóba, és leülök a padra. Bedugom a fülembe a fülhallgatóm, elindítom a zenét, és várom a buszt.

– Szia, apu – lépek be az ajtón, és leveszem a cipőm.

– Stella, itt vagy? – kukucskál ki a nappaliból apu. – Hol voltál ilyen sokáig?

– Grace-szel ruhákat nézegettünk – hazudom kapásból, és még csak meg sem kell erőltetnem magam. Már hozzászoktam.

– Tényleg? Az szuper. Vettél valamit? – érdeklődik.

– Nem – rázom meg a fejem, belépve a fürdőszobába, hogy kezet mossak.

– És... milyen volt a suli?

– Tűrhető – vonom meg a vállam, és most még csak nem is állítok valótlant. Az iskola nem a kedvenc helyem (nyilvánvalóan), de nem volt olyan borzalmas, mint amilyenre számítottam, hogy lesz.

– Milyenek az új tanáraid? – folytatja a kérdezősködést.

– Rendesnek tűnnek – felelem, egy nap elteltével még nem nagyon tudom őket megítélni.

– Kaptál leckét?

– Aha.

Felviszem a táskám a szobámba, majd visszamegyek a konyhába, és felkapok egy almát. Apu a konyhapultnál állva néz. Amikor látja, hogy a szobámba készülök menni, utánam szól.

– Nem vagy éhes? Csinálhatok omlettet vacsorára.

– Nem, meg kell csinálnom a leckét – vetem oda a vállam fölött, és becsukom a szobaajtót.

Lelkiismeret-furdalás tör rám, amiért ilyen bunkón otthagytam aput egyedül a konyhában. Elképzelem, amint az asztalnál ülve magányosan megvacsorázik, aztán pedig bevonul a szobájába, és egyedül tölti az estét.

Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a gondolataimat, és leülök az asztalomhoz, hogy megcsináljam a leckémet. Csak matekból van, valami logaritmusos dolog. Már előre látom, hogy ez kész szenvedés lesz, de azért belekezdek. Addig sem jár az agyam más dolgokon.

Valahogyan végzek a matekkal, átpakolom a táskám, majd ledőlök az ágyamra. Kezembe veszem a könyvemet, amit tegnap kezdtem el olvasni. A lapokat pörgetve elkalandoznak gondolataim, képtelen vagyok koncentrálni. Úgy érzem, ki kell szellőztetnem a fejem. Felállok, az ablakhoz lépek, és kitárom a táblákat, beengedve az esti hűvös levegőt a szobámba. Leülök az ablakpárkányra, kapcsolok be zenét, és csak kifelé bámulok. A pálmafákat lágyan fújja a szél, a Nap éppen eltűnik a látóhatáron, lassan besötétedik. Két lány halad végig az utcán. Beszélgetnek, nevetnek, miközben egymás mellett sétálnak. Szomorú mosollyal az arcomon figyelem őket. Nem vesznek észre, egymás kezét rángatva sietnek végig a házak előtt, izgatottnak tűnnek. Jó rájuk nézni. Életvidámak. Boldogok. Felszabadultak. Egy kis irigység fut végig rajtam, noha jólesik mások gondtalanságát látni.

A lányok eltűnnek a sarkon, sziluettjük beleveszik a városra telepedő sötétségbe. A gondolataimba merülve figyelem tovább az utcát, de az egész környék kihalt. A zene még mindig a fülemben szól, pulcsim ujját a kezemre húzva rágom a számat, már fel sem tűnik a mozdulat. A hideg levegő bekúszik a szobába, és megborzongat, de nem foglalkozom vele igazán, nyitva hagyom az ablakot. Jó nekem ott ülni, és csak nézelődni. Eltereli a gondolataimat bizonyos dolgokról, amiket most egyáltalán nem akarok a fejemben tudni, és nekem ez a fontos. Fontosabb bármi másnál.

_________________________

to be continued
04/28

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy elolvastátok az újabb részt, és remélem, tetszett, attól függetlenül, hogy eléggé egyhangú volt. ígérem, ezután beindulnak az események.

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok:ddorciiwrites

sok puszi <3