Kitörölhetetlen emlék

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲-𝐟𝐨𝐮𝐫

∘✩ 34 ✩∘

Lucas lassan eltol magától, tekintete az enyémbe fúródik. Megbabonázva meredek rá, és még akkor sem mozdulok, amikor közelebb hajol. Fogalmam sincs, mi történik. Talán meg akar csókolni? Akarom, hogy megcsókoljon? Vajon elrántanám a fejem, ha megcsókolna? Vagy hagynám? Esetleg visszacsókolnám?

Az agyamban kavargó gondolatok megőrjítenek, s nagyon remélem, hogy nem olvashatóak le az arcomról. Lucast figyelem, aki engem néz. Még közelebb hajol, lehunyom a szemem. Aztán... aztán megérzem ajkait a homlokon, amint egy apró puszit nyom rá. Elmosolyodom. Ez még jobb, mint a csók. Sokkal jobb.

Kinyitom a szemem, pillantása még mindig rajtam jár, az aggodalom szikrája csillan meg benne. Tudom, hogy attól fél, talán túl messzire ment. Hogy talán az, amit csinált, túl sok nekem. Hogy újra bezárulok amiatt, ami az előbb történt.

Nem szólalok meg, fogalmam sincs, mit mondhatnék. Helyette apró mosoly bukkan fel az arcomon, amit látva Lucas is megkönnyebbül, tudva, hogy nincs ellenemre az előbbi tette. Dehogy van. Sőt.

Óvatosan kibontakozom az öleléséből, és ellépek tőle, tartva a szemkontaktust. Kezemmel óvatosan intek, majd felszaladok a lépcsőn, és benyitok a lakásba. Becsukom magam mögött az ajtót, és belülről nekidőlve nagy levegőt veszek, arcvonásaimat komolyságba rendezve.

– Stella? – néz ki apu a konyhából, majd amikor meglát, azonnal felém lép. – Hol vannak a cuccaid? – ráncolja a homlokát, látva üres kezeimet.

– Mi? – nézek rá értetlenül.

– Hát, a dolgaid. Ruha, fogkefe... Azt mondtad, Grace-nél aludtál.

– Ja – bólintok, eszembe jutva, mivel etettem be aput. – Grace mindent adott kölcsön, mert nagyon hirtelen hívott át – hazudok, a szavak megállás nélkül tódulnak a nyelvemre, még csak nem is esik nehezemre a dolog. – Szerelmi bánat, tudod – magyarázkodom megállás nélkül –, kellett neki valaki, akinek a vállán kisírhatja magát.

Apu bólint, az arcáról azt olvasom le, hogy hisz nekem. Furcsán összeszorul a gyomrom, miközben elsétálok mellette, hogy kezet mossak. Lelkiismeret-furdalásom van az állandó hazugságok miatt, főleg úgy, hogy apu szó nélkül elhiszi mindazt, amit mondok. Mert megbízik bennem. Bízik bennem, hogy igazat mondok. És én egyszer sem teszem.

Felsóhajtok, a mosdó feletti tükörben tanulmányozom az arcom. A homlokomon apró ránc jelenik meg a jobb szemöldököm felett, a bőröm sápadt, de szemeim csillognak. Számat összepréselem, mintha ezzel próbálnám megakadályozni a hamis szavak legördülését a nyelvemről. Tudom, hogy ahhoz, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba apuval kapcsolatban, mindent el kellene neki mondanom. De tényleg. Viszont úgy érzem, erre még nem állok készen. Teljesen.

✧

A Nap halvány sugarai bekúsznak a redőny rései között, és a párnámon táncolnak. Bágyadtan pislogok, a vánkosom alatt a karomon fekve, és az aranyló fényben ragyogó szobámat nézem. Szokatlanul nagy a rend és a tisztaság, ami kellemes megelégedéssel tölt el, viszont a bútorokat tanulmányozva egy kicsit unalmasnak hat a látvány. Minden úgy néz ki, mint évekkel ezelőtt is. Az ágyamban, az oldalamon feküdve valahogy rám tör a késztetés, hogy felújítsam az egész helységet. Egy kis festés, néhány új dolog beszerzése, rendezgetés, pakolgatás. Furcsa, hogy hétfőn reggel hat körül ilyenhez van kedvem az agyamat elborító borús gondolatokkal való foglalkozás helyett.

Félrehajtom a paplant, és kikászálódva az ágyból az ablakhoz sétálok. Kitárom a táblákat, és kihajolva teleszívom tüdőmet a friss, reggeli levegővel. A madarak csiripelése, a szellő lágy susogása és az ébredező város hangjai jó hangulatba sodornak, és ezen az állapoton még az a tény sem tud nagyon változtatni, miszerint ma rendes tanítási nap van, sulival és ítélkező emberek jelenlétével. Az ablakon kibámulva figyelem a harmatcseppeket a fűszálakon, miközben az agyam egyik elrejtett zugából egy mondat hirtelen, minden előzmény nélkül felbukkan, a szavak szinte ott lebegnek a szemem előtt. Gyönyörű vagy. A mosolyod.
Újra felidézem a pillanatot, amikor először megpillantva New Yorkot teljesen elvarázsol a látvány, aztán pedig Lucas ajkairól legördül ez a mondat. Csak úgy, a semmiből. A pillantása, amellyel figyel, a tekintetében ülő melegség, a szája sarkában bujkáló mosoly, az alig észrevehető gödröcske az arcán, mind hozzájárul a bizsergéshez a gyomromban, a mellkasomat elöntő melegség pedig ismét előtör, képtelen vagyok túltenni magam rajta.

Ellépek az ablaktól, és a falnak támasztott egész alakos tükröm elé állok. Alaposan megnézem magam, a fejem búbjától egészen a lábujjam hegyéig megvizsgálom a testem. Elhúzom a szám, nem vagyok elégedett a látvánnyal. Változtatni akarok magamon, csak nem tudom, mit, és nem tudom, hogyan. A tükör előtt állva kétoldalt a vállamra simítom sötétbarna tincseimet, töredezett végeiket és az ápolatlan hajszálakat látva felsóhajtok. Már tudom, mivel kezdjem.

A szobámból kilépve határozottan a fürdőbe sétálok, és bezárva magam mögött az ajtót megállok a hideg csempén, a tükör előtt. A tükörképemet nézve biztató mosolyra húzom a szám, és aprót biccentek. Úgy érzem, eljött a pillanat, hogy tényleg kezdjek magammal valamit.

Mert tényleg szép akarok lenni.

Már igen.

_________________________

to be continued
09/12

•

kedves olvasóim!
remélem, elnyerte tetszéseteket az új rész, és köszönöm, hogy elolvastátok. meg szeretném köszönni a sok megtekintést is, hálás vagyok értetek 🤍

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3