Kitörölhetetlen emlék

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐧𝐢𝐧𝐞

∘✩ 29 ✩∘

3:21

– Grace? – kérdez vissza. Összeráncolja homlokát, megpróbálva felidézni maga előtt a volt legjobb barátnőmet.

– Grace Cameron – próbálok segíteni. – Barna hullámos haja van, és zöld szeme. Nagyjából olyan magas, mint én.

– Vagyis semennyire – vágja rá azonnal vigyorogva, majd látva megrovó tekintetem, felnevet. – Bocs, nem hagyhattam ki – pillant felém nevetve, én pedig elfojtott mosollyal bólintok.

– Rémlik már? – terelem vissza a témát.

– Talán megvan – bólint elkomolyodva. – Ő volt a legjobb barátnőd?

–  Volt, igen – felelem. – Olyan jóban voltunk, istenem – sóhajtok fel. Az ülésre húzom lábamat, karommal átkulcsolva térdeimet, s rájuk hajtom a fejem. –   Alapsuliban ismerkedtünk meg, és szinte azonnal összebarátkoztunk. Jó hosszú barátság volt a miénk, csak sajnos nem tarthatott örökké – mesélem, arcomon szomorú mosoly bujkál.

– Mi történt köztetek? – szólal meg Lucas egy kis csend után, majd azonnal magyarázkodni kezd. – Már, ha nem gond, hogy...

– Nem, dehogy – szakítom félbe, aztán idegesen felnevetek. – Pletyka. Egy pletyka, Lucas. Az választott szét minket.

– De, ha tényleg olyan erős barátságotok volt, mint amilyennek azt elmondtad, hogyan állhatott egy pletyka közétek? – csodálkozik.

– Tudod – kezdem –, talán mégsem voltunk olyan jó barátnők. Mármint az elején, ott biztosan. Aztán, ahogyan egyre nőttünk fel, még mindig jóban maradtunk, de azért érezhető volt az eltávolodás közöttünk, az a fokozatosan kialakuló zárkózottság egymással szemben, a távolságtartó viselkedés a másikkal. Jóban voltunk, igen, de már rég nem voltunk legjobb barátnők. Grace elkezdett mások felé nyitni, amivel az égvilágon semmi bajom nem volt, úgy voltam vele, hogy simán lehetnek barátai rajtam kívül. Miért ne? – tárom szét a karom, Lucas biccentve helyesel. – Csak aztán ezek a barátok végül kiütöttek engem. Átvették a helyem. Mert én az elején úgy gondoltam, hogy jó, barátkozzon Grace nyugodtan, de ettől függetlenül én maradok a legjobb barátnője, továbbra is én leszek a bestie-je. Hát, nem így történt – vonom meg a vállam csalódottan. – Aztán – sóhajtok fel, mert azt a témát készülök megemlíteni – az ominózus nyári buli után – fújom ki a levegőt, miközben látom, hogy mellettem Lucas befeszül a mondandóm miatt – Ő elkezdte terjeszteni a pletykát. Olyasmi volt, hogy én rámásztam, de mivel Ő lerázott, üvöltözni kezdtem, mert, hogy én vagyok a suli legnagyobb ribanca, akinek fontos, hogy mindenki meglegyen... – ingatom a fejem, az arcomon legördül egy könnycsepp. Odanyúlok, és letörlöm. Szégyellem. Szégyellem, hogy sírok, hogy megmutatom sebezhetőségemet. – Tudod – folytatom –, a legrosszabb az egészben, hogy ezt a pletykát mindenki elhitte. Grace is. Igen, még ő is. Nem mondta, hogy „biztosan nem, Stella soha nem tenne ilyet". Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg az, amit Ő terjesztett rólam, nem is igaz, hogy nincs semmilyen valóságalapja. Hogy hazugság. Nem. Grace szó nélkül elhitt mindent, amit rólam hallott, és meg is értem. Mert ha figyelembe veszem akkori viselkedésemet, minden joga megvolt hozzá, hogy elhiggyen rólam ilyesféle hírt. És ő nem kételkedett. Mert nem volt rá oka. Ismert engem, Lucas, és pontosan tudta, hogy képes lennék olyasmire, mint amit Ő állított rólam. Grace hónapokig sugdolózott erről Sophie-val, azzal a lánnyal, akivel most lóg nulla-huszonnégyben. Azzal a Sophie-val, akivel úgy volt, hogy a barátnője, de soha nem cserélne le engem rá, mert Sophie mindig csak a második mögöttem, és hogy ez a ranglista soha sem változhat meg. Azzal a Sophie-val, akivel, minél jobban távolodtunk egymástól Grace-szel, neki annál szorosabb lett vele a kapcsolata. Akivel szívesebben töltött együtt időt, mint velem. Akire lecserélt. Emlékszem, Grace mindig ezt mondogatta nekem, hogy Sophie soha nem érhet utol. Hogy mindig én maradok a legeslegjobb barátnője. Folyamatosan ezzel hitegetett. Ezzel nyugtatott.

Előkeresek egy zsepit a pulcsim zsebéből, és megtörlöm vele a szemem. Óvatosan Lucas felé pillantok, de ő mereven az útra szegezi a tekintetét, és nem szólal meg.

– Hát, ennyi a barátságunk története. Rövid és rohadtul nem szép. – Keresztbe fonom magam előtt a karom, és hátradőlve az ülésben lehunyom a szemem.

– Hiányzik?

Lucas kérdése kizökkent rezignált pillanatomból, és kérdőn pillantok rá.

– Grace? Vagy a barátságunk?

– A barátságotok – helyesbít.

– Őszintén? Igen – gondolkodom hangosan. – De az, ami az elején volt köztünk, az első pár évben. Utána már – húzom el a szám –, az már más volt. Az egyáltalán nem hiányzik.

✧

3:47

– Amúgy ez a te kocsid? – fordulok körbe az autóban, alaposan szemügyre véve a berendezést.

Az üléseket fekete bőrhuzat borítja, a műszerfal is fekete, igazából a jármű belső dizájnja ugyanaz az árnyalat.

– Igen, én vettem – feleli Lucas. – Neked van már jogsid?

– Nincs – rázom meg a fejem.

– És akarsz vagy...? – puhatolózik.

– Egyelőre még nem – felelem szűkszavúan, mire Lucas egyetértően biccent, tudomásomra adva, hogy időközben rájött, mi is az indok. Egyszerű. Az anyukám. Anyu autóbalesetben halt meg, és az óta már a gondolatát is utálom annak, hogy valaha a kormány elé üljek. Sőt, autóval sem szívesen utazom, inkább gyalogolok. Viszont most... valamiért kivételt tettem. Valami miatt, amit magam sem vagyok képes megmagyarázni.

Mindketten csöndben ülünk egymás mellett, a térképalkalmazás jelzi, hogy pár perc, és elérjük New Yorkot. Izgatottan ülök fel a székben, amiben addig hátradőlve pihentem, és a szélvédőn keresztül bámulok az elém táruló látványra. A város egy halom apró fénypöttynek tűnik, amelyek mintha egy fekete leplet díszítenének. A kivilágított végtelenségben lágyan kibontakoznak az égbe nyúló épületek sziluettjei, melyek szigorúan magasodnak felfelé, határozottságot, tekintélyt parancsolóan.

– Ez meseszép – bámulok előre leesett állal, és úgy érzem, képtelen vagyok betelni a látvánnyal. – Te jó ég – nyúlok a telefonomért, és feloldva a képernyőt, fotókat készítek a városról.

Érzékelem, hogy Lucas figyel, de nem fordulok felé, el vagyok foglalva azzal, hogy minél tökéletesebbek legyen a képek.

– Mi az? – érdeklődöm, miközben szorosan tartva a telefonom rányomok a fehér kör ikonra.

– Gyönyörű vagy – jegyzi meg.

Ráemelem a tekintetem, a pillantásom kétkedő. Nem hiszek neki.

– Dehogy – intek zavartan, leengedve a kezem a készülékemmel együtt.

– Pedig én úgy gondolom – vonja meg a vállát.

A hangjában nem érzékelek gúnyt, ezek szerint komolyan beszél. Ennek ellenére mégsem hiszek neki. Képtelen vagyok rá.

– Oké – bólintok, próbára téve őt. – Mondj egy dolgot, ami szép rajtam.

– A mosolyod.

_________________________

to be continued
08/25

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy elolvastátok az újabb részt, és remélem, elnyerte tetszéseteket. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet kedden!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3