Kitörölhetetlen emlék

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲-𝐟𝐢𝐯𝐞

∘✩ 45 ✩∘

Mesés napok követik egymást, az egész olyannak hat, mintha egy álomban élnék. Gyönyörű kint az idő, amelynek köszönhetően a lelkem is mintha állandóan ragyogna, s ehhez természetesen Lucas is jelentősen hozzátesz. Lassan a tanév a végéhez közeledik, ezáltal a sulival is kevesebb gondom van, mint egyébként, így délutánonként együtt lehetünk mindenféle negatív, „mást kellene csinálnom" érzés nélkül.

Már csak egy hét maradt hátra a suliból, ami miatt, hogy őszinte legyek, kettős érzéseim vannak. Természetesen örülök a nyári szünetnek, másrészt viszont egy kissé félek, mi is lesz velünk a hosszú hónapok alatt, amelyet nem feltétlenül töltünk majd együtt. Lucas említette, hogy Olaszországba utazik a szüleivel és néhány haverjával, mi viszont apuval nem hiszem, hogy nagyon kimozdulnánk Bostonból. Amióta anyu nincs velünk, azóta úgy vagyunk vele, hogy ha otthon, akkor máshol is szarul éreznénk magukat, felesleges ezért még pénzt is költeni.

✧

Reggel gyorsan elkészülődöm, és izgatottan sietek kifelé a házból, miután a konyhaablakon keresztül megpillantom a fekete kocsit.

Lucas az autónak támaszkodva álldogál, tekintete a kaput szuggerálja, majd amint megpillant, felém siet, és a karjaiba kap. Halk sikoly hagyja el a számat, amint nem érzem magam alatt a földet; Lucas a karjaiban tartva ölel magához.

– Hiányoztál – motyogom a vállába, miközben karommal a nyakát kulcsolom át, tarkóján megsimítva puha tincseit.

– Te is nekem – nyom egy puszit a fejem búbjára, majd amikor felnézek rá, lemosolyog rám, és egy hosszú csókkal üdvözöl.

– Nem akarok suliba menni – jegyzem meg már az autóban ülve, miközben átvetem magamon a biztonsági pántot.

– Muszáj, csillagom – simítja meg a karomat a hüvelykujjával. – De előtte megállhatunk a Starbucksban, ha ez jobb kedvre derít.

– A kávé az mindig – mosolyodom el, mire felnevet, és puszit nyom a kézfejemre.

– Tudom, Stella. És figyelj, suli után pedig elmegyünk moziba, mit szólsz? Úgysem voltunk még sosem.

– Jó, de nem valami horrorra – emelem fel a mutatóujjam.

Halvány mosollyal az arcán állja a tekintetem, pillantása íriszeim és a szám között cikázik, majd közelebb hajol, és könnyed csókot lehel ajkaimra.

– Oké.

Beindítja a kocsit, és kifordulva az utcánkból rátér egy szélesebb útsávra. Előre nézve a vezetésre koncentrál, én pedig oldalülésben elhelyezkedve az arcát tanulmányozom. Karamellbarna tincseit, melyek enyhén a homlokába hullanak, az óvatos mosoly alkotta a vonásokat a szeme körül, állkapcsának vonalát, telt ajkait. Majd tekintetem a karjára kúszik, amin a rövid ujjú póló alig takarja izmait, alkarját vénák sokasága hálózza be, amelyek a sebességváltás pillanatában még inkább láthatóvá válnak.

– Mi az? – zökkent ki a gondolataimból, amikor a tekintete egy másodperc erejéig találkozik az enyémmel. – Tetszik, amit látsz?

– Ha tudnád – felelem visszatartott mosollyal az arcomon.

– Nem tudok az útra koncentrálni, ha így figyelsz – szól rám, mire egy hatalmas műsóhaj kíséretében behunyom a szemem. – Azt hiszed, nem tudom, hogy még mindig nézel? – kérdezi, pontosan tudva, hogy pilláim alól továbbra is leskelődöm.

Hangosan nevetve fordulok előre az ülésben, és a karomat összefonva a mellkasom előtt durcás fejet vágok.

– Most ne mondd, hogy megsértődtél – szólal meg egy kis idő után, mialatt a szélvédőn kibámulva figyelem a tájat, és egy szó nélkül ülünk egymás mellett.