Kitörölhetetlen emlék

𝐧𝐢𝐧𝐞𝐭𝐞𝐞𝐧

∘✩ 19 ✩∘

– Köszönöm.

Hazaérünk, a kezemben lévő kulccsal babrálok. Lucas velem szemben áll, és engem néz, mire én is óvatosan rá emelem a tekintetem.

– Semmiség – feleli, és nem tudom, hogy mire érti. Arra, hogy hazakísért, vagy, hogy megnyugtatott.

Halványan elmosolyodom, megfordulok, és a kapu felé lépek.

– Stella – szól utánam, mire megtorpanok. – Jó éjt.

– Neked is – nézek felé egy pillanatra.

Figyelem, ahogy elsétál, egészen addig bámulok utána, míg alakja el nem tűnik az utca sarkán. Elmondhatatlan érzések kavarognak bennem. Magam sem tudom már, mi az, amit igazából gondolok, és mi az, amit csak bebeszélek magamnak.

Belépek a lakásba, leveszem a cipőm, és a szobámba sietek. Az íróasztalomhoz leülve töltőre szúrom a laptopom, majd átpakolom a táskám másnapra. A gondolataim egyre csak a délután történtek körül forognak, ezerszer végigjátszom magamban az eseményeket. Azt, hogy mennyire félek az együtt tanulástól. Aztán, hogy belépek a kávézóba, és Lucashez sétálok. Figyelek rád. A projekírást. A pillanatot, amikor elfeledkezem magamról, és őt bámulom. Világosbarna fürtjeit, mélykék szemeit, az arcán bujkáló mosolyát, a gyűrűket az ujjain. Aztán, ahogyan megtartja nekem az ajtót, amikor kilépünk a kávézóból. Ahogyan a járda külső részén sétál, akaratlanul is távol tartva a forgalomtól, a közlekedés veszélyeitől. Ahogyan néz rám, miközben beszélek. Az aggódó pillantása, mikor megtudja, hogy elveszítettem az anyukámat. Aztán az ölelése. Amibe szinte belerohanok, nem is tétovázom. Egy percig sem. Neki ösztönösen jön a mozdulat, hogy széttárja a karját, én pedig gondolkodás nélkül belebújok. Az óvatos mozdulatok, ahogyan simogat. A nyugtató szavak, amiket motyog. Az arckifejezése, amin egyértelműen látszik, hogy minden vágya, hogy segítsen, de nem tud. A pillantása, amibe belesűríti minden együttérzését. Végül pedig, hogy hazakísér, és szó nélkül sétál mellettem, pedig tudom, rengeteg kérdése lenne velem kapcsolatban.

A délután minden momentumát a fejemben őrizgetem, egyre csak rájuk tudok gondolni. Lassan felállok az asztalomtól, és az ágyamra leülve körülnézek a szobámban. Rendetlenség. Mindenhol.

Megelégelem a dolgot, és erőt veszek magamon. Ideje rendet raknom végre. Már nem halogathatom tovább.

A földön heverő ruhakupaccal kezdem. Az egészet felpakolom az ágyamra, és egyesével végigmegyek rajtuk. Megnézem, tiszták-e, ha igen, akkor összehajtogatom őket, ellenkező esetben pedig külön rakom a mosásra szánt darabokat.

A pakolásban úgy kimelegszem, hogy az oversized pulcsimat rövid ujjúra cserélem, feltűzöm a hajam, és a kávézóban hallgatott lejátszási listák közül az egyiket elindítom, hogy érdekesebbé tegyem a rendrakást.

Végzem a ruháimmal, a következő lépés, hogy megcsinálom az ágyam. Szépen összehajtom a paplant, elrendezgetem a párnákat, végül összhatásként ráterítek egy szürke plédet.
Jöhet az asztalom. Tele van egy halom dologgal, könyvek, hajgumik, zsepi, üres poharak, összegyűrt papírok hevernek mindenütt.

A könyveket felsorakoztatom a falra szerelt polcra, a poharakat kiviszem a konyhába, és a mosogatógépbe pakolom, a használt zsebkendőket kidobom, ahogyan az összegyűrt papírlapokat és a félbetört vonalzót is, amit random a kupac alatt találok.

Miután elpakolok, nedves ronggyal áttörlöm az egész bútort, ami aztán úgy csillog, hogy rá sem ismerek.

Kinyitom az ablakot, és kimerülten huppanok le az ágyamra. Körülnézve a szobámban látom, hogy megérte a fáradtságot a takarítás. Elégedett vagyok a végeredménnyel.

Azért tisztában vagyok vele, hogy egy porszívózás sem ártana, de most már nincs erőm hozzá. A telefonomra pillantva látom, hogy fél kilenc múlt. Most érzem csak, mennyire elfáradtam. Úgy mindenben.

Előkeresem a pizsamámat, és a fürdőszobába vonulok. Beállok a zuhany alá, és magamra engedem a forró vizet. Lehunyt szemmel élvezem az arcomon a cseppeket, majd a málnás tusfürdőmet használva megmosakszom.

Törülközőbe tekerve lépek ki a zuhanykabinból, és felveszem a pizsamámat, ami hosszú nadrágból és pulcsiból áll.

A fürdőszobatükörben megpillantva magam elhúzom a számat, ahogyan a sápadt bőrt, karikás szemeket, fáradt arcot figyelem. Nem tetszik, ahogyan kinézek, de jelen pillanatban nincs elég motivációm ahhoz, hogy kezdjek a külsőmmel valamit. Már az is elég nagy dolog számomra, hogy rendet raktam a szobámban. Kis lépések. Nem kell sietni.

Visszamegyek a szobámba, és az ágyamra ülök, a telefonommal a kezemben. A zárolt képernyőn látom, hogy egy értesítésem van. Üzenet. Lucastől.

Stella, nem küldtél a vacsorádról képet.

Önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám, és, bár nem érzem magam olyan éhesnek, engedelmesen felállok, hogy a konyhában készítsek magamnak valamit.

Pirítok egy szelet kenyeret, megkenem vajjal, és teszek rá sonkát, sajtot, valamint mellé paprikát. Gyorsan készítek egy fotót a tányéromról, és továbbítom Lucasnek, aki azonnal meg is nézi az üzenetet.

Oké, tökéletes, jó étvágyat.

Majd küld még egyet, néhány perccel később.

Jó volt veled ma tanulni, és nagyon sajnálom anyukádat. Remélem, már azért egy kicsit jobban vagy. Jó éjt.

Könnyes szemekkel meredek a kijelzőre, fogalmam sincs, mit válaszoljak, ezért végül nem írok semmit. Lassan eszegetem a szendvicset, a gondolataimnak képtelen vagyok megálljt parancsolni, akaratlanul is a pár évvel ezelőtti eseményeket idézik fel. Amikor még fiatalabb voltam, nem volt stressz, szorongás, megfelelési kényszer, amikor még élt anyu, amikor még jobb volt az élet.

Újra beugrik a nyár, a buli éjszakája, és sikítva ugrom fel az asztaltól. Egész testemben remegek, hullani kezdenek a könnyeim, s fogalmam sincs, hogyan nyugtassam le magam. Eszembe jut minden, annak ellenére, hogy tiszta részeg voltam. Magas alakja, ahogyan fölém hajol, a karja, amivel erősen tart, mély hangja, amitől kiráz a hideg, az érintése, amitől összeugrik a gyomrom.

Járkálni kezdek a konyhában, mélyeket próbálok lélegezni, orron be, szájon ki, de valahogy nem sikerül lecsillapítanom a pulzusom. Gyorsan kinyitom az ablakot, és hálát adok, amikor a hideg levegő beáramlik a helyiségbe.

Libabőrös lesz a karom, a hajamba kap a hűvös szél, de nem zavar. Ez az egyetlen mód, amivel egy kicsit is, de képes vagyok csillapítani a bennem tomboló pánikot. És bármikor, amikor önkéntelenül is a megtörtént eseményekre gondolok, a kitörölhetetlen emlékekre, amelyek örökre az agyamba égtek, szükségem van a bennem tomboló reszketés leküzdésére. Mert felejteni nem tudok. Istenem, bárcsak tudnék. De nem.

Utálom, hogy képtelen vagyok felejteni.

_________________________

to be continued
07/21

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy ismét itt voltatok velem az újabb fejezetben, és remélem, elnyerte tetszéseteket. ha úgy volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet kedden!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3