Kitörölhetetlen emlék

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲-𝐬𝐞𝐯𝐞𝐧

∘✩ 37 ✩∘

Hétfő révén a nap egy örökkévalóságnak tűnik, így az utolsó óra végét jelző csengő tényleg megváltást jelent számomra. Nem tudom, hogy csak én vagyok ezzel-e így, de a suli légköre és már eleve a tanulás fogalma is annyira mentálisan fárasztó, hogy mire hazaérek, legszívesebben aludnék. Úgy egy évet.

Összepakolom a dolgaimat, és már éppen indulnék haza, amikor valaki a nevemen szólít. Odakapom a fejem, Lucas lépked felém. Homlokába hulló tincsei alól figyel, és odaérve hozzám megáll előttem.

– Mi a terved ma délutánra? – érdeklődik.

– Anyut terveztem meglátogatni.

– Veled mehetek? – kérdezi azonnal. – Már ha nem gond – teszi hozzá gyorsan.

– Öhm... – ráncolom a homlokom, a kérdése váratlanul ér, de furcsa módon tetszik az ajánlata. – Lehet róla szó. Ha biztos vagy benne.

Biccent, arcára halvány mosoly ül ki. A szekrényem mellett állva megvárja, amíg végzek, aztán együtt indulunk el a temető irányába.

– Egy perc és jövök – állok meg egy útban eső virágbolt előtt, és a táskám cipzárját kihúzva előkeresem a pénztárcám. Bocsánatkérő pillantással lépek be a kis üzletbe, és veszek egy csokor liliomot, anyu kedvencét.

Lucas engem figyel, ahogyan kilépek a boltból, kezemben leengedve a virágot. Nem szól egy szót sem, csendben folytatjuk utunkat a temetőig, ahol végigsétálunk a két oldalról sírkövekkel szegélyezett ösvényen, elérve a kerítés mentén húzódókig, ahol anyué is áll.

Lehajolok, és ráhelyezem a virágot a kőre, ujjaimmal óvatosan megsimítva a gránitot. Kicsit feszélyezve érzem magam így, hogy Lucas mögöttem áll, és tanúja az anyuval eltöltött perceimnek. Hiányzik a magány, a négyszemközti pillanat, amikor leülök a földre, átkulcsolom karommal felhúzott térdeimet, és szavakba öntöm gondolataimat. Az őszinte megnyilvánulás anyu előtt, amikor beavatom őt életem fontos és kevésbé fontos eseményeibe, amikor kötetlenül meg tudok vele osztani mindent, számomra terápia jellegű, olyan, mintha megszabadulnék a mindennapok terhétől az által, hogy az anyukámmal beszélek. Szeretem elhitetni magammal, hogy igazából nem egy hideg sírnak intézem szavaimat, hanem anyu tényleg hall és lát engem, valahonnan a magasból, hogy érdeklődve hallgatja beszámolóimat, és hogy annak ellenére, hogy nincs velünk, még mindig fontos vagyok számára. Nekem a vele töltött percek adnak erőt a hétköznapokban, ezek azok a pillanatok, amik motiválnak abban, hogy azért a múltban történt események ellenére is tartsam magam egyben, mert anyu is azt akarná, hogy küzdjek. És most már, hogy megismertem Lucast, talán ő is így gondolja.

Óvatosan hátrapillantok a vállam felett. Lucas mögöttem áll, pillantását a síron tartja, van valami megfejthetetlen a tekintetében. Olyan, mintha egy fal mögé rejtőzne, mintha el akarná rejteni igazi érzelmeit, és így pillantása áthatolhatatlanná válik, hogy egy cseppet se mutasson abból, ami igazából lejátszódik benne.

Ismerem ezt a pillantást. Ismerem, mert én is gyakran alkalmaztam, és alkalmazom akár a mai napig is.

Leveszem a hátamról a táskám, és leülök a földre. A talaj nem hideg, a délelőtti napsugarak alaposan felmelegítették, így nem kell attól félnem, hogy felfázom. Lucas észleli a mozdulatot, ő is lehuppan mellém.

– Hiányzol, anyu. – A szavak önkéntelenül buknak ki belőlem, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a gondolatot, miszerint Lucas mellettem ülve hallja őszinte érzéseimet.
Közelebb húzódik, és gyengéden, óvatosan megérint. Pillantásom követi a kezét, ahogyan hüvelykujjával a karomat simogatja. Biztonságban érzem magam vele, nem zavar az érintése. Nem jut Ő az eszembe, mert nem lehet összehasonlítani egymással a két dolgot. Míg az egyik erőszakos szorítás volt, addig a másik olyan, mintha a nyári napsütésben szikrázó tenger nyugodt hullámai ölelnének körbe. Mintha a kora tavaszi szellő simítana végig rajtam. Mintha a csillagos égbolt ragyogna a bőrömön. Mintha anyu simogató kezét érezném újra magamon.

– Stella – szólal meg.

Tekintetem az arcára kúszik, az éjkék íriszekben mintha ezüst pontok ragyognának.

– Mesélj róla – kéri. – Mesélj anyukádról.

Elmosolyodom, mert meglep a kérése, de szívesen teljesítem. Így legalább én is újra átélhetem közös emlékeinket.

Először leírom a külsejét. Neki is sötétbarna haja volt, mint nekem, a háta közepéig ért, lágy hullámokban omlott alá. Szív alakú arcában szikráztak smaragdzöld szemei, óvó pillantását hosszú pillák árnyékolták. Halvány bőrét néhány aprócska szeplő pöttyözte, és ha elmosolyodott, szája sarkában alig látható gödröcske jelent meg.

Tőlem egy kicsivel magasabb volt, de testalkatunk nagyjából megegyezett. A személyiségünk hasonló volt, emlékszem, a barátai sokáig úgy emlegettek minket, hogy Sarah és kis Sarah. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, már egészen kiskoromtól kezdve, és ez a későbbiekben sem változott.

Az agyamban egymás után bukkannak elő az emlékek, és a távolba meredve fel sem tűnik, hogy folyamatosan beszélek, csak úgy ömlenek belőlem a szavak. Felhúzom a térdeimet, és köréjük kulcsolom a karom, arcomon szomorú mosoly bujkál, a szemem sarkába pedig néhány könnycsepp gyűlik, tudatosítva, hogy a régen természetesnek vett dolgokból már semmit sem fogok megélni anyuval. Soha többé.

Ahogyan a szavak elhagyják a számat, ahogyan az emlékeket, amiket eddig legbelül rejtegettem megosztom Lucasszel, egyszerre üresnek érzem magam. Mintha már nem maradt volna semmi anyuból. Mintha mindent, amit vele éltem át, elvesztettem volna.

Észre sem veszem, hogy egy idő után elhallgatok, arcomat végigszántja egy bátor könnycsepp, ami a többitől különválva megmutatkozik, elárulja belső érzéseimet. A körülöttünk beállt csendet csak a szél susogása, a természet neszei és az autók távoli zaja töri meg. Tudom, hogy Lucas néz, érzem pillantását magamon, így lassan én is felé fordulok. A sötétkék szempár megbabonáz, tekintetünk összekapcsolódik, íriszeibe bámulva magam elé képzelem, amint az éjkék és a keserű csokoládé árnyalatai spirált alkotva egymásba fonódnak. Hosszú pillái árnyékot vetnek féltő pillantására, fürkészően figyel, és amikor megpillantja az arcomon végigszánkázó könnycseppet, azonnal odanyúl, és letörli.

Megborzongok érintése alatt, ujjai gyengéden simogatják a bőrömet, pár másodperccel később pedig már el is veszi onnan a kezét. Nem megy messzire, mert tudja, hogy nekem már az ilyen „apróságok" is mennyire sokat jelentenek, a megtörtént események hatása alatt állva.

Tekintete még mindig az enyémbe fonódik, pillantása különlegesen, nyugtatóan hat rám, a csillagokkal beragyogott éjjeli égbolt színéhez hasonlító szempárból megpróbálok kiolvasni valamit, de pillái, mint egy leomló függöny eltakarják előlem gondolatait.

Másodpercek telnek el, de egy szó nem hangzik el egyikünk szájából sem. A közénk beállt kellemes csöndben történik meg velem először az, hogy nem akarom elfordítani a fejemet és nem akarom lesütni a szemem.

Hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy nem akarom megtörni a szemkontaktust.

_________________________

to be continued
09/22

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy itt voltatok velem ebben a részben is, remélem, elnyerte tetszéseteket. ezen kívül meg szeretném köszönni a rengeteg megtekintést és csillagot, amit tőletek kapok, nagyon-nagyon hálás vagyok értetek 🤍

következő fejezet kedden!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3