Kitörölhetetlen emlék

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲-𝐨𝐧𝐞

∘✩ 31 ✩∘

– Mi? – suttogom döbbenten. Szavai alig jutnak el a tudatomig, egyáltalán nem ezt a választ várom. Azt hittem, nem felel majd semmit, esetleg kinyög valami jelentéktelen apróságot, erre olyan válasszal áll elő, amire még álmomban sem számítok. Boldoggá akarlak tenni. Úristen.

– Jól hallottad – biccent, tekintete az enyémbe fúródik.

Pillantása elsiklik rólam, a parkot szemléli, és elsétálva mellettem lépked az enyhén nedves fűben.

Lefagyva állok egy helyben, az agyam a szavait próbálja feldolgozni, de még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ezeket tényleg nekem mondta. Nekem. Legördül egy könnycsepp az arcomon, elérzékenyülve fordulok meg, és kiáltok utána.

– Lucas!

– Hm? – kapja felém a fejét.

– Tényleg? – kérdem halkan, a fejemet ingatva.

– Komolyan gondoltad, amit mondtál?

Mosoly jelenik meg az arcán, és visszasétál hozzám.

– Igen, Stella, komolyan gondoltam. Tényleg boldoggá akarlak tenni.

Gondolkodás nélkül lépek felé, és karjaiba vetem magam. Érzékelem meglepettségét, de habozás nélkül átölel, szorosan lehunyt szemmel fúrom a mellkasába a fejem.

– Köszönöm – suttogom hálásan, az arcomon egy újabb könnycsepp pereg le.

Lucas gyengéden eltol magától, és a bőrömre simítva az ujjait letörli könnyeimet, aztán ismét szorosan a karjaiba zár.

Nem aggódok. Nem stresszelek. Nincs bennem semmilyen szorongás. Lucas érintése nem rémít meg, nem ráz ki tőle a hideg, és nem okoz sírógörcsöt. Az elmúlt hónapok apró tettei valamit megváltoztattak bennem, valahogy megváltoztattak engem, tégláról téglára bontották le a falat, amivel elzártam magamtól mindenkit. És úgy, hogy nem is vettem észre. Anélkül sikerült Lucasnek közel kerülnie hozzám, hogy feltűnt volna a dolog, és amikor már tudatosítottam, valahol mélyen annyira hozzám nőtt, hogy egyszerűen képtelen vagyok ellökni magamtól. Nem tudom, és nem is akarom. Nem látom értelmét annak, hogy önként elmeneküljek az elől, amit ő hozott az életembe. Figyelmesség. Gyengédség. Törődés. Óvatosság. Védelmezés. Azt hiszem, ez minden, amire vágytam. És vágyom, jelenleg is.

– Már pirkad – nézek körbe a parkban. A sötét ég világosabb árnyalatba fordul, a fák lombjai és a bokrok sziluettjei jobban kivehetőek, néhány madár alig hallható csiripelése töri meg az ébredező város csendjét.

Egy padon ülünk Lucasszel, és halkan beszélgetve töltjük az időt, várva a napkeltére. Elővéve a telefonom, a kijelzőre koppintok, hogy megjelenjen az idő. Öt óra lesz pár perc múlva.

– Lassan lemehetnénk a partra – jegyzem meg, és a zsebembe csúsztatva a mobilom, keresztbe fonom a mellkasom előtt a karom, megpróbálva melegen tartani magam a hajnali hűvösségben.

Lucas észreveszi a mozdulatot, és felállva a padról felém fordul.

– Fázol? – érdeklődik, a tekintetében az aggodalom szikráját vélem felfedezni.

– Nem vészes – rázom meg a fejem.

– Stella, nem akarom, hogy jéggé fagyj – jelenti ki ellentmondást nem tűrően. – Amúgy is... nem vagy éhes?

– Egy kicsit – bólintok. Az eseménydús éjszaka hatása alatt állva szinte teljesen megfeledkezem korgó gyomromról.

– Meki?