Kitörölhetetlen emlék

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲-𝐨𝐧𝐞

∘✩ 41 ✩∘

Apu éppen fizet, én pedig a kétszárnyú ajtó előtt álldogálva várok rá. Röpke fél órát töltöttünk az étteremben, és miután valahogy összeszedtem magam, és visszamentem apuhoz, beszélgettünk egy keveset. A jelenlegi viszonyunkat figyelembe véve ez mindenképp pozitívumként könyvelhető el, és nem is ment olyan nehezen, ennek ellenére azonban örülök, hogy ezen is túl vagyok. A pizzám felét legyűrtem, többre nem voltam képes, de apu besegített, úgyhogy végül elfogyott az egész.

A kezdeti bátorságom és elszántságom jelentősen alábbhagyott, miután elsírtam magam apu előtt, és az este folyamán már nem is próbálkoztam többször, hogy ismét felhozzam a témát. Bár úgy érzem, jobb lett volna túlesni az egészen, és nem halogatni tovább, azért jólesik a megkönnyebbülés hullámai közt elmerülni, nem aggódva a beszélgetés esetleges és későbbi következményei miatt.

Nem arról van szó, hogy nem akarom elmondani, hanem arról, hogy amikor nekikezdek, sírógörcs tör rám, és úgy érzem, mintha egy hatalmas csomó lenne a nyelvemen, amely meggátolja a nyári buli estéjén történt események felidézését. Lucasnek sem mondtam ki azt a bizonyos szót, és tudom, hogy apu előtt sem fogom tudni. A fiú mégis rájött, mi történt velem, és úgy vélem, apu előtt sem fog kellenem hosszan taglalni a dolgokat, főleg azok után, hogy látta az idegösszeomlásomat a vacsora előtti percekben, amikor meg akartam vele osztani a történteket.

Apu a pénztárcáját eltéve sétál felém, és együtt lépünk ki az étterem ajtaján a hűvös éjszakába. A sötét parkolóban az utcai lámpák halvány fényének köszönhetően valamelyest kivehetőek az autók sziluettjei, és úgy tűnik, apu emlékszik rá, hová parkolt, határozott lépteit követve hallgatom, amint cipőjének kopogása keveredik a fák lombjait cibáló szél zúgásával.

– Köszönöm a vacsorát – szólalok meg, miután beszállunk az autóba, és apu a motor beindítása után a fűtést is valamelyest feltekeri.

– Én köszönöm, hogy eljöttél – feleli, és hallom a hangjából, hogy mosolyog.

– Apu – kezdem, és mély levegőt veszek –, tudod, a vacsora előtt el akartam mondani neked valamit.

Az autóban sötét van, csak a műszerfal világít kissé, és bár érzékelem, hogy apu felém fordul, én továbbra is előre meredek, és a szélvédőn kívül uralkodó sötétségből próbálok erőt meríteni.

– A múlt nyáron, egy buliban történt valami – akadok el, saját kézfejem megszorításával kényszerítem magam a további szavakra. – Egy évfolyamtársammal csókolóztam, és ő... – Nem bírom tovább, előtörnek a könnyeim, de dacosan letörlöm az arcom –, és ő bevitt egy szobába, és bezárta az ajtót, és...

A számra tapasztom a kezem, nehogy felsikoltsak, amint az emlékképek újra ellepik az agyam. Egyszeriben olyan, mintha ismét a begöndörített hajú, tusvonalas, műkörmös, tűsarkús, spagettipántos topos és miniszoknyás énemet látnám magam előtt, amint a piától bódultan, mit sem sejtve hagyom, hogy Ő felhúzzon maga után az emeletre, és belökjön egy szobába.

– Miért zárod be az ajtót?

– Azért, szépségem, hogy senki se zavarjon minket.

Tisztán emlékszem a válaszára, amiről azt gondoltam, a csókolózásra értette. Én pedig hagytam magam. Hagytam, hogy hatalmas tenyerével a csípőmet szorítsa. Hagytam, hogy ujjai bekússzanak a topom alá, és a csupasz bőrömet tapintsák. Hagytam, hogy fenekembe markoljon. Hagytam, hogy nyelveink körtáncot lejtve egymásba gabalyodjanak. Hagytam, hogy felemeljen. Hagytam, hogy a keze a szoknyám alá csúszva a bugyimat érintse. Neki mindent hagytam.

Aztán egyszer csak megállt. Lerakott a földre, és mikor arcára emeltem a tekintetem, láttam, hogy valami megváltozott. Íriszei elsötétültek, és pillantása, amibe addig vágy keveredett, egyszeriben hidegnek tűnt. Tekintete megkeményedett, mintha lett volna benne valami... leplezetlen vadság.

– Mi a gond?

Az arcán felbukkanó mosolytól kirázott a hideg, kezét lassan a melléhez emelte. És onnantól kezdve mintha lassítva lenne meg az egész a fejemben.

Felvillanások.

Zavaros momentumok.

Halovány emlékfoszlányok.

Amikor elkezdte kigombolni az ingét, hirtelen szorító érzés jelent meg a torkomban, és bukfencezni kezdett a gyomrom.

– Mit csinálsz?

Ösztönösen hátráltam az ajtó irányába, amikor eszembe jutott a zár. Megperdültem, és remegő kézzel próbáltam elfordítani a kulcsot, de képtelen voltam rá. Villámgyorsan egy erős kar fonódott a derekam köré, és a falnak nyomott.

– Ne! Kérlek, ne!

Nem hatotta meg a kiabálásom, és bármennyire próbálkoztam, nem tudtam ellökni magamtól. Felemelt, a szoba közepére vitt, és nemes egyszerűséggel a földre dobott. Fölém magasodó sziluettje láttán rám tört a sírógörcs, és csak a zokogás közepette észleltem, hogy a topom széttépve hever mellettem, és már a szoknyám sincs rajtam.

Sikítottam, szabadulni próbáltam, de lefogott, és tenyerével betapasztotta a számat.

Szorosan összezárt szemmel feküdtem alatta, kiszolgáltatottan, miközben egész lényemet rázta a sírás.

Nem tudtam elmenekülni.

✧

Alig emlékszem, hogyan vagy milyen körülmények között jutottunk haza. Lehet, hogy elnyomott az álom, és végigaludtam a tízperces utat, mert csak az étterem parkolójában történtek jutnak az eszembe. Habár nehezen, de végül sikerült apunak elmondanom, mi is történt velem azon az éjszakán, megosztottam vele legmélyebb titkomat. Egy olyan dolgot, amit legszívesebben kitörölnék a fejemből, az emlékeim közül, az agyam legbelsőbb zugából.
Megosztottam vele azt engem ért élményt, ami jelentősen rányomta a mindennapjaimra a bélyegét, amitől felborult az életem, és ami annyira maga alá temetett, hogy azt hittem, beleőrülök.

A titkot, amit a mai napig mélységesen szégyellek, és ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét, csak hogy elkerüljem azt a végzetes éjszakát.

Az események hangos kimondása rettentően nehéznek hatott, keserű szavaim keveredtek sós könnyeimmel, amelyek az arcomról aláhullva mintha néhány, a szívembe szúródott tőrt is magukkal vittek volna, melyeket még nyáron „szereztem", és azóta hordoztam magammal nap mint nap, emlékeztetve engem mindarra, amit el akartam felejteni.

Percekig nem tudtam abbahagyni a sírást, és szorosan lehunyt szemmel, apu karjába kapaszkodva hagytam, hogy az érzelmeim átvegyék az irányítást az elmém felett. Nem tudom, mennyi ideig voltunk úgy a sötét autóban, csendben, a szél zúgását hallgatva. Békésnek tűnt minden, olyan volt, mintha pár percre megállt volna a világ, alábbhagyott volna körülöttünk az élet, és csak mi maradtunk volna, hogy egymásba kapaszkodva, lehetőséget kapva a továbblépésre, hogy tényleg magunk mögött tudjuk hagyni a múltat. Minden rosszal együtt, amit valaha is át kellett élnünk.

Először éreztem úgy, hogy ténylegesen is képes leszek feldolgozni a nyári buli emlékét, és fél év kimaradással, de folytatni tudom az életem, nem hagyva, hogy a megtörtént események lenyomata éveken át darabokra szaggatva végül teljesen fölém kerekedjen.

_________________________

to be continued
10/13

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy elolvastátok az újabb részt, és remélem, elnyerte tetszéseteket.
ezen kívül meg szeretném köszönni a majdnem 30k olvasót, hihetetlen, mennyire gyorsan megnőttünk így a napokban 🤍

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3