Kitörölhetetlen emlék

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲-𝐭𝐡𝐫𝐞𝐞

∘✩ 23 ✩∘

Az ágyamon fekszem, fogalmam sincs, mennyi ideje. Egyik kezem a fejem alatt, a másikkal a derekamat kulcsolom át. A plafont bámulom, miközben úgy érzem, üres a fejem, nincs benne egy szemernyi gondolat sem.

A szobámban szinte teljes a sötétség, csak az utcai lámpa halvány fénye szűrődik be egy keskeny sávban. Nem kapcsolok villanyt, jó nekem a sötétben heverészni.

Hirtelen csengőszót hallok. Csodálkozva ülök fel az ágyamban, először azt hiszem, elaludhattam pár percre, és csak álmodtam a hangot, de aztán újra a felcsendül.

Leszállok az ágyamról, és kisétálok a szobámból. A nappaliba érve látom, hogy apu még mindig békésen alszik, nem ébresztette fel a csengőszó.

Kicsit félve megyek az ajtóhoz, fogalmam sincs, ki lehet az ilyen későn, ráadásul szombaton.

Lassan nyomom le a kilincset, és az ajtót csak résnyire tárom, erősen kapaszkodva az ajtófélfába.

Kis híján felkiáltok, amikor meglátom, ki áll a küszöb előtt. Lucas az.

– Te... mi... mit csinálsz itt? Hogy kerülsz ide? – buknak ki belőlem a kérdések.

– Szia, Stella – köszön, a hangja egy kissé rekedtes. – Kijössz?

– Egy pillanat – felelem, és gyorsan felveszem a cipőm, aztán a kulcsot a tenyerembe zárva becsukom magam mögött az ajtót.

Lucas zsebre dugott kézzel figyeli minden mozdulatomat, majd amikor kilépek a lakásból, megszólal.

– Megbántottalak? – érdeklődik.

– Nem – vágom rá azonnal.

– Akkor miért ráztál le?

– Csak... nem akartam válaszolni.

– Mire nem akartál válaszolni?

– Hát, arra, amit kérdeztél. Hogy félek-e, ha veled beszélek.

– Mert igen, ugye? – A hangjában keserűség érződik, csalódottan mered rám.

– Egy kicsit – suttogom, olyan halkan, hogy nem vagyok biztos benne, hogy hallja.

A földet bámulom, nem tudok a szemébe nézni.

– Miért félsz tőlem? – kérdezi, mire rá emelem a tekintetem. – Ennyire ijesztő lennék?

– Nem, dehogy – tiltakozom azonnal.

– Akkor?

– Nem tudom elmagyarázni, oké? – túrok idegesen a hajamba.

– Stella – szól nyomatékosan.

– Igen? – nézek rá szomorúan. A szememből kicsordul egy könnycsepp.

– Te sírsz? – mered rám ijedten, és közelebb lép.

Ingerülten letörlöm az arcomat, miközben hátrálok egy lépést.

– Nem.

Lucas szótlanul mered rám, egy helyben áll, nem tudja, mit mondjon.

Nem hibáztatom. Nem vagyok könnyű eset.

– Lucas – kezdem halkan. Összekulcsolt kezeimet bámulom. – Amit kérdeztél. Hogy félek-e, ha veled beszélek. – Tekintetem egy pillanatra az övébe fúródik. – Azt gondolod, hogy igen. Hogy félek. Nem tévedsz, de nincs is teljesen igazad. Az a helyzet, hogy... féltem. Régebben. De már nem. Azt hiszem, már nem – suttogom a szavakat, újra a földet pásztázom.