Kitörölhetetlen emlék

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲-𝐬𝐢𝐱

∘✩ 36 ✩∘

Furcsán érzem magam, miközben a suli folyosóján sétálok, de szerencsére senki nem vesz rólam tudomást. A mellkasomat szorító kezdeti szorongás idővel enyhül, ujjaimmal újra és újra végigsiklok sötét tincseimen, élvezem selymes, puha tapintásukat.

Megállok a szekrényemnél, és kiveszem a cuccaimat. Az első órám fizika. Tökéletes indítása a hétfőnek, komolyan. Nehogy elhiggyétek.

Noha még van jó pár perc csengetésig, máris a tanterem felé veszem az irányt, és besétálva az osztályba leülök a szokásos helyemre, hátra. Azért megyek korán, hogy ne kelljen elviselnem a tekinteteket magamon, amelyekben mindenki részesül, ha egy emberekkel teli helyiségbe lép be. Én ebből inkább kimaradnék, ha lehet.

Körbenézek, rajtam kívül csak két lány van jelen, halkan beszélgetve üldögélnek egymás mellett. Pillantásom ösztönösen Lucas helyére siklik, valamiért várom, hogy megérkezzen, noha fogalmam sincs, hogy mit mondanék neki.

Nem feltétlenül akarok vele beszélni, csak szeretném, ha itt lenne.

Lucas a tanár érkezése előtt esik be a terembe, és csak odasuttog egy sziát, máris a helyére siet. Válaszul rámosolygok, kellemes borzongás fut végig rajtam jelenléte miatt. Amíg a tanár beírja az órát, óvatosan felé fordulok, és végigmérem. Fekete kapucnis pulcsit visel szürke farmerrel és Air Jordant. Világosbarna fürtjei kócosan meredeznek összevissza, mélykék szemeit fáradtan szegezi előre. Arca enyhén kipirult, orra körül néhány szeplő pöttyözi bőrét.

Pillantásom a kezére siklik, amik összekulcsolva fekszenek ölében. Középső ujjain ezüst karikagyűrűt visel, bal csuklóján bőr karkötő feszül, pulcsijának felcsúszódó ujja láttatni engedi eres karját.

Észreveszi rajta táncoló pillantásom, felém kapja a fejét. Tekintetünk egy pillanatra találkozik, lágyan elmosolyodik, amit félénken viszonzok. A tanár felszólítja, mire Lucas előrefordul, és magabiztosan válaszol. Csodálattal meredek rá, én még akkor sem tudnék válaszolni, ha figyelek, nemhogy akkor, amikor teljesen máshol jár az eszem.

Az óra lassan, de eltelik, és mikor kicsöngetnek, Lucas feláll, és a padomhoz sétál.

– Imádom a hajad. Tényleg.

Elmosolyodom szavain, szívem megtelik melegséggel.

– Köszi. Jólesik, hogy ezt mondod – felelem őszintén.

– Mi az oka a változásodnak? – érdeklődik, látom rajta, hogy kíváncsi, miért nézek ki máshogy az elmúlt hónapokhoz képes. – Mármint – pontosít – gyönyörű vagy, mint mindig. – Hálás mosolyra húzódik a szám. – Csak... olyan más vagy. Jó értelemben. És...

– Lucas – teszem a karjára a kezem, mire elhallgat, tekintete rólam a karjára vándorol, mintha nem tudná elhinni, hogy megérintettem. – Igazából fogalmam sincs. Úgy éreztem, elég volt abból az időszakból, amikor nem érdekelt, hogy nézek ki, nem foglalkoztatott ápolatlan, igénytelen külsőm. Sikerült szereznem motivációt ahhoz, hogy egy kicsit megújuljak. Mert amikor azt hittem, az életem teljesen kilátástalan, és nincs semmi, ami elűzné hétköznapjaim komorságát és nyomottságát, akkor... jöttél te. És, nem is tudom. Talán akarva, talán akaratlanul, de valahogy kiemeltél ebből a sötétségből.

Nyíltan nézek a szemébe, már képes vagyok arra, hogy tartsam a szemkontaktust. Az arcát figyelem, amin először döbbenet és meglepettség tükröződik, aztán elmosolyodik, tekintetében megcsillan az öröm. Közelebb lép, és a karjaiba von.

Nem számítok a mozdulatra, de boldogsággal tölt el. Karomat a nyaka köré fűzöm, és a vállába fúrva a fejem lehunyom a szemem. Illata az orromba kúszik, örömmel szívom be a már ismerős aromát. Keze megsimítja a hátam, mire egy aprót összerándulok, ahogy előtörnek az emlékek. Az Ő keze, amint a csípőmet szorítja, ahogyan ujjai a topom alatt barangolnak.

Lucas érzékeli a mozzanatot, azt, hogy a hangulatom valami hatására teljesen az ellenkezőjére fordul, ezért eltol magától, kezével a karomat fogja, tekintete az arcomat fürkészi.

– Jól vagy?

Bólintok, lesütöm a szemem.

– Csak beugrott néhány emlék, amelyeket legszívesebben az agyam legrejtettebb zugából is kitörölnék – vallom be. Meglep előbbi mondatom, még soha senkinek nem beszéltem a visszatérő képekről, melyek rendszeresen kísértenek.

Lucas a fejét ingatja, tekintete dühös, de egyben aggódó is. Féltőn pillant rám.

– Utálom, hogy ez történt veled. Bár meg tudtalak volna védeni ettől.

Felpillantok rá, oldalra döntve a fejem alig láthatóan megrázom azt, jelezve, hogy felesleges magát régen megtörtént események miatt ostoroznia. Úgysem tudja meg nem történtté alakítani őket. Sokkal fontosabb nekem, és sokkal többet számít, hogy most itt van, és bármikor számíthatok rá.

– Az a lényeg, ami jelenben történik. – A szavak kiszöknek a számon, de nem bánom. Azt akarom, hogy Lucas tudja, hogyan érzek, mit is gondolok róla valójában. – És most itt vagy. Mellettem vagy. Vigyázol rám. Ez nekem sokkal többet ér bárminél.

Elmosolyodik szavaim hallatán, kezével óvatosan az arcom felé nyúl, és megsimogatja a bőröm. Elakad a lélegzetem, mozdulatlanul állok, a bőröm alatt mintha szikrák pattognának.

Lucas lassan elhúzza a kezét, tekintete bizonytalan, de mikor látja felvillanni arcomon a mosolyt, vonásai ellazulnak, megkönnyebbül. Nem mutatom ki, mennyire tisztelem benne, hogy ennyire törődik az érzéseimmel. Nálam ez nagyon nagy dolognak számít, főleg azok után, ami a nyáron történt. Amikor Ő teljesen semmibe vette a véleményemet, azt, hogy mit gondolok arról, amit éppen megtenni készült. Nem törődött vele, leszarta. Neki csak az volt fontos, hogy meglegyen a pár percig tartó öröm, hogy kielégítse vágyait. Azzal már nem foglalkozott, hogy nekem ezzel mekkora traumát is okoz majd.

Megszólal a csengő, mindketten felkapjuk a fejünket.

– Milyen órád lesz? – Lucas hangja kizökkent gondolataim fogságából.

– Biológia. A második emeleten.

– Gyere, elkísérlek – indul el.

– El fogsz késni az órádról, ha engem kísérgetsz.

– Nem baj – vonja meg a vállát. – Te fontosabb vagy számomra bármilyen tanóránál.

Nagyot dobban a szívem, és kellemes bizsergéssel a gyomromban indulok utána. Lucas megvár a folyosón, mikor megállok mellette, rám emeli tekintetét, és elmosolyodik. Arcán megjelenik két alig látható gödröcske, szeme körül mosolyráncok tűnnek fel.

– Mehetünk?

Bólintok, mire óvatosan felém nyújtja a kezét. Döbbenten figyelem, ahogy ujjait óvatosan az enyémek köré kulcsolja, meleg tenyerében simogatja hideg bőröm.

Rám pillant, tekintete az arcomat fürkészi, gondosan megfigyelve a vonásaimat, tiltakozásom jeleit keresve. A szemébe nézek, aprót bólintok. Megnyugszik, óvatosan megszorítja a kezem, majd elindulunk a folyosón, egymás mellett haladva a hideg lámpafénnyel megvilágított padlón. Nem törődöm a szembejövő diákokkal, ahogyan azzal sem, hogy éppen miket gondolhatnak, ha meglátnak minket kézen fogva sétálni. Megpróbálok a hangulatomba egy kis pozitivitást csempészni, hogy legalább ma ne kelljen megküzdenem az emlékek, nyomasztó gondolatok és mások véleménye félelmetes egyvelegével.

_________________________

to be continued
09/19

•

kedves olvasóim!
meg szeretném köszönni a rengeteg megtekintést, amit a napokban kaptam, nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki csatlakozott hozzánk 🤍

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3