Kitörölhetetlen emlék

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲-𝐬𝐞𝐯𝐞𝐧

∘✩ 47 ✩∘

A film után Lucas hazavisz, a házunk előtt leparkolva még egy kis ideig az autóban ülünk, egymás társaságában.

– Figyelj, Stella – fordul felém az ülésben, és megfogja a kezem. – Nem akarlak megbántani, rendben? Csupán kérdezni szeretnék valamit.

Elkap az idegeskedés, de minden erőmmel bólintok. Rossz előérzetem van, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni. amit hallani fogok.

– Gondolkodtál már azon, hogy mit akarsz kezdeni... – kezdi, száját elhúzva próbálja megfogalmazni gondolatait – Ővele?

Összerezzenek, és egy pillanatra nem kapok levegőt, mert pontosan tudom, kiről beszél.

– Csillagom, nézz rám – kéri, mire engedelmesen az övébe fúrom a pillantásom. – Vegyél egy nagy levegőt, és ne feledd, nincs semmi baj. Soha többé nem bánthat az a rohadék. Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzád érjen.

Szavai ritmusára bólogatok, és a légzésemre koncentrálva töröm a fejem.

– Szerinted, mit csináljak? – kérdezem halkan. – Szóljak az igazgatónak?

– Például – biccent, hangja komolyan cseng. – Aztán ő majd eldönti, mit is akar kezdeni Vele. Csak az a fontos, hogy tudjon róla. Mindenképpen.

– Eljössz majd velem? – fürkészem az arcát. – Az igazgatóhoz.

– Ha szeretnéd, igen.

A nyaka köré fonom a karom, és szorosan magamhoz húzva átölelem. Behunyom a szemem, és mélyen beszívom az illatát, miközben a hátamat simogatja, ujjaival köröket írva le rá. Amennyire borzalmas érzés számomra erről a témáról beszélni, azért örülök, hogy Lucas felhozta. Eddig még sosem töprengtem azon, mit is csináljak a történtekkel, egyáltalán tegyek-e valamit. De Lucas szavai elgondolkodtattak, és arra a döntésre jutattak, hogy mégiscsak kellene, hogy legyen valami végkimenetele ennek az egésznek. Hogy képes legyek fizikailag is lezárni az eseményeket, mint ahogyan azokat lelkileg is próbálom feldolgozni.

Hosszúra nyúlik a csend köztünk, Lucas gyengéden eltolva magától szemléli az arcomat.

– Minden oké? Ugye nincs semmi baj?

Tekintetébe aggodalom vegyül, szája sarkában azonban halovány mosoly játszik, mint mindig, valahányszor rám néz.

Bólintok, az agyamba időközben már más gondolatok úsztak.

– Te már mondtad a szüleidnek, hogy te és én... – kezdek el egy teljesen új témát, de a szavak valahogy megakadnak a nyelvem hegyén, nem tudva, hogyan fejezzem ki magam –, hogy te és én...

Elcsendesedem, nem merem hangosan kimondani a kapcsolatunkat. Az elmúlt napok olyannak hatottak, mintha egy álomban éltem volna, és ha szavaim a levegőbe szállva magukkal viszik a köztünk lévő vonzalmat, megelevenedik az álom... és talán véget is érhet. Így a mondat végére már csak suttogok. Nem akarok lehetőséget adni a világnak arra, hogy olyasvalakit vegyen el tőlem, akit még nem szerettem olyan hosszú ideig, mint ahogyan azt megérdemelné.

Lucas a számat figyeli, s mikor elhalkulok, bólint. Pillantása újra visszatalál íriszeimhez, és úgy fonódik az enyémbe, mint amikor lelkeink ölelik egymást azokban az „elcsendesül körülöttünk a világ, hogy mi létezhessünk" percekben.

– Igen, említettem nekik.

– Hogyan fogadták? – érdeklődöm azonnal, miközben a kezem önkéntelenül remegni kezd.