Kitörölhetetlen emlék

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲-𝐧𝐢𝐧𝐞

∘✩ 39 ✩∘

Másnap reggel szokatlan vidámsággal készülődöm el, még magamat is meglepem ezzel a különös hangulattal. A jobb vállamon lóg a táskám, miközben a konyhába lépek, és töltök magamnak egy pohár vizet.

– Jó reggelt – köszönök apunak, aki akkor lép a helyiségbe, kezében egy bögre kávéval.

– Jó reggelt – mosolyodik el. – Hogy aludtál?

– Egész jól – bólintok, és a hűtőhöz lépek. – És te?

Apu halkan felnevet.

– Stella, minden oké? – érdeklődik, kérdő tekintetem láttán azonnal folytatja. – Máskor erre a kérdésre csak vállat vonsz, és lelépsz.

A hangjából keserűség árad, és érezhető, hogy rosszul esik neki az ilyesfajta elutasítás.

– Ma egész jó kedvem van – felelem egyszerűen, és elrakom a táskámba a hűtőből kivett szendvicset. – Baj?

– Nem, dehogy. Csak furcsa ilyennek látni téged. Mármint jó értelemben – magyarázkodik. – Arra gondoltam – kezdi óvatosan, és látom rajta, hogy tart a reakciómtól –, hogy ma este elmehetnénk vacsorázni.

– Történt valami különleges? – érdeklődöm, mert ritkán járunk étterembe. Anyu halála óta kettesben enni mindig lehangoló, és ezen a tényen a környezet sem változtat.

– Nem, csak gondoltam, beülhetnénk valahova. Olyan keveset vagyunk együtt, és alig beszélünk egymással. Úgy érzem, szinte semmit sem tudok rólad, és szeretnék ezen változtatni.

Nehezemre esik, de bólintok egyet. Én is tisztában vagyok vele, hogy nincs semmiféle kapcsolatunk apuval, és a lelkem mélyén tudom, hogy ideje ezzel kezdeni valamit. Biztos vagyok benne, hogy nehéz lesz, viszont meg kell próbálnunk.

Tudom, hogy anyu is ezt akarná.

– Oké – csikarom ki magamból a választ, apu megkönnyebbülten elmosolyodik. – Mennem kell suliba – téved a falon lógó órára a pillantásom, ami eszembe juttatja, miért is állok reggel fél nyolckor a konyhában. – Szia, apu.

– Vigyázz magadra, Stella – köszön el.

Megtorpanok egy pillanatra, és mély levegőt veszek, hogy legyűrjem a könnyeimet, majd mintha mi sem történt volna, megyek tovább. Szerencsére apunak semmi sem tűnik fel.

Amennyire sokat jelent nekem ez a mondat, annyira fáj meghallanom. Sokat jelent, mert törődést fejez ki, mert arra utal, hogy fontos vagy valaki számára, aki nem akarja, hogy bajod essen. Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis a szüleimtől napi szinten hallottam ezt, és igaz, hogy az utóbbi időben már csak apu van, de azért ez a „szokás" még mindig megmaradt.

Egy alkalommal nem búcsúztak el tőlem így.

A nyári buli estéjén.

És bár biztos vagyok benne, hogy a történtek nem e két szó hiányából adódtak, valahogy mindig is az volt bennem, hogy ha hallom ezt a mondatot, talán minden máshogy alakul. A múlt eseményei után szeretem magam ilyesmikkel áltatni, annak ellenére, hogy tudom, már semmi jelentősége.

Az utcára kilépve már éppen indulnék a buszmegálló felé, de a szemem megakad egy ismerős fekete autón, ami az úton közeledik, és megállva előttem lelassít. A járműből Lucas száll ki.

– Szia, Stella – sétál felém, aranybarna fürtjeibe belekap a szél. Arcán óvatos mosollyal közeledik, majd megáll előttem.

– Lucas, te... – értetlenkedem – mit csinálsz itt?