𝐕𝐀𝐋𝐄𝐑𝐈𝐄 𝐑Á𝐂𝐙 csupán az elkövetkezendő időt akarta élvezni legjobb barátjával, Alejandro Gondával, mikor esélyt kapott a Forma 1-be mérnöknek lenni. De ez a pálya teli van hepe-hupás utakkal és gondokkal. Szeretettel, utálattal. Valerie mit...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hiába tértem haza, az otthonom nem volt számomra a teljes otthon. Legalábbis nem amióta Anyám meghalt.
Igen, legtöbb esetben az embereknek meg van mindakettő szülei, akik gondozzák és szeretik őket. Az én esetemben viszont ez nem teljesen így történt. Anyám halála után apám összeomlott. Erről már biztos beszéltem, de jobb, ha megint beszélek róla.
Apám egy tehetséges ember volt. Már nagyon fiatalon elkezdett különböző dolgokat építeni. Már 5 évesen képes volt egy szekrényt összeépíteni és szétszedni, majd ujból összeépiteni teljesen egyedül. Egész idős volt, mikor Anyámat megismerte. Üzleti úton ismerkedtek meg: mikor Anyukámnak a barátnőjének balesete volt Monacóba.
Néha azt kívánom, bárcsak engem is úgy szeretne valaki, mint Apám szerette Anyámat. Elválaszthatatlanok voltak. De aztán Anyámnak is olyan balesete volt, mint a barátnőjének: és csak pár órával később, elhunyt. Ezt nem csak Apámat, de engem is szíven ütött. Ketten szenvedtünk, és méghozzá keservesen.
Este mozdolatlanul feküdtem az ágyamban. A huzat még mindig ugyanaz volt, mint mielőtt elmentem. Az asztalomon papirok halmai hevertek, az ablakban a virágom kihalóban volt. Apám nem sűrűn volt itthon, és ez látszott. Az esti gondolataim fenn tartottak engem, az anyámról, Landoról és mindenről, ami mostanában történt velem.
Hogy ilyen szerencsétlen volnék? Kérdeztem magamba sokáig. Sok minden történt már utamon, de azt egyszer se gondoltam, hogy egy ilyen nagy pozicióban fogok teljesíteni a munka terén. Bár Ali meg mondta, én nem akartam neki hinni: ezt persze okkal.
De, hogy ez egy terv volt-e, hogy megtaláljam a kocsit, azt nem tudtam. Ha egy pilóta alaposan átgondolja a dolgokat, akkor rájön, hogy bizony a kocsi állapota látható. Ebben az esetben én semmit se láttam. Néha, valamikor, azon tűnődtem, hogy ez szándékos volt-e. Az elrejtés, befestés, odaadás majd végül a rátalálás.
Ismertem már Lando-t valamennyire. Még nem teljesen, de ismertem. És ha még tagadnám is, tudnám, hogy nem igaz. Lando valaki más volt az én életemben. Az 'ellenségem'. De néha..mintha nem bosszút, mérget vagy utálatot éreztem volna ő iránta. Hanem megértést, szeretetett és békességett. Hogy ezeket felcseréltem volna? Azt nem tudom.
A telefonomért nyultam, ami az éjjeli szekrényemen volt mellettem és bekapcsoltam, majd egy csörgőt kapcsoltam holnap reggel 7-re. Kikapcsoltam, s végig néztem, ahogyan fénye kialszik. Letettem a szekrényre, és ujból becsuktam a szememet.
.....
Hangos csörgésre ébredtem. Kinyitottam a szememet résnyire, s hagytam, hogy hozzászokjak a fényviszonyokhoz, majd a telefonomért nyultam, hogy kikapcsoljam a folyamatos, ismétlődő csengőt. Mikor ez meg volt, felültem, hajamat összekötöttem és kimásztam az ágyambol.
A reggeli ruha választás általában fél óráig tartott. Ez most se volt különb. Kicsaptam a szekrényem ajtaját és elgondolkodva, még álmodozva, próbáltam egy outfitten gondolkodni. Mivel itthon terveztem tölteni a napot, így egy egyszerű ruhát vettem ki magamnak, mackóval és egy hosszú-újjúval. Fogatmostam, felöltöztem, aztán leindultam enni.
