Moral Of The Story || Lando Norris ✅

Huszadik Rész

Lando első helyen, Daniel második, Max pedig harmadik helyen végzett. Lando újbol a podiumon állt- csak azt furcsáltam, hogy senki se vette észre a nagy Red Bull feliratott a kocsi hátulján.

Megvakartam a fejemet és az embereket arrébb lökdösve jöttem ki a nagy tömegből. Felsóhajtottam és gyorsan a garázs felé siettem, ahol Lando kocsiját próbáltam megtalálni, amit a mérnökök állításuk szerint beállítottak. Meg is találtam, s alaposan átvizsgáltam: a Red Bull felirat ott volt a hátulján.

Fotókon, az eredeti modell, nem szerepelt támogatói matricával. Legalábbis a Red Bull nem támogata nyilvánosan a kocsi építését. Visszaemlékeztem a pillanatra, mikor lekapartam a festéket a kocsiról- s alatta lapult a kocsi eredeti szine.

– Van valami gond? – kérdezte Ali, mikor mellé értem. Megráztam a fejemet és megfogtam a karját, majd megfordultam, hogy alaposan szemügyre vegyem Zak-et. Jó főnök volt. Jobb, mint az átlagos esetek. De ez nagyon megrázott engem. Nem voltam forma-1 szakértő, de nem hiszem, hogy legális más csapatának a kocsijával versenyezni, főleg úgy, hogy álcázott.

– Lehetne nagyobb is, – vallottam be őszintén. Keresztbe tettem a kezeimet és rápillantottam a cipőmre. – De egyelőre nem nagy gond. Na gyere, keressük meg Pie...

– Valerie! – hallottam a nevemet a távolból. A hang irányába kaptam a fejemet és egy integető Landot vettem észre- éppen interjúzták, így gyorsan oda siettem hozzá. Megálltam a brit pilóta mellett, s próbáltam távolságot tartani köztünk, ám ez nem sikerült, mikor Lando átkarolta a derekamat és közelebb húzott magához. Elpirulva közelítettem az ellenségem felé.

– Ő itt az egyik legjobb mérnökünk, – dicsekedett, miközben kezeit rajtam tartotta, s néhányszor megpaskolta a derekamat. Szokatlan volt a helyzet, hisz legtöbbször szívtuk egymás vérét és egymás öltük a szemünkkel- most viszont a rivaldafényben boldogabb volt mellettem mint valaha. 

Az interjút adó férfi rám mosolygott, majd vissza fordult Landohoz, akivel folytatni kívánta az elkezdett beszélgetésüket. Én szívesen mentem volna, ám Lando nem engedett, mivel keze még mindig a derekamon pihent, s ahányszór elmenni kívántam, ő nem engedte, és fogása erősebb lett. Nagyott nyeltem és inkább mozdulatlan maradtam.

– És ön hogy került erre a pályára? – kérdezte a férfi. A hangja felé kaptam a fejemet és bizonytalanul pislogtam egy párszor. Lando felé pillantottam, aki rám tekintett és kedvesen mosolygott, mint egy filmben a főbűnöző.

– Nos, én.. – dadogtam. Túl sok volt ez az egész: Lando kezei, szemei, hangja, az interjús és mellette még Alit se akartam váratni túl sokat. Éreztem ahogy arcom vörös lesz és meleg- zavarban voltam.

– Én a legjobb barátom miatt kezdtem el ezt a szakmát. Zak kedvessége miatt kerültem ide. – vallottam be óvatosan. Láttam Lando egyettértő bólintását a szemem sarkából és egy kicsit megkönnyebbültem. Lando kezei még mindig nem tűntek el a derekamról, bár akármennyire is akartam rávenni magamat, hogy azt mondjam, hogy zavarnak, abszolút nem zavartak engem, és ez volt a legfurcsább az egész szituációba.

Lando és én ellenségek voltunk de mégis élveztem érintését a derekamon. Jobban éreztem magamat, mikor tudtam, hogy mellettem volt vagy a közelembe. Pierre-nél viszont nem éreztem sok mindent, de tudtam, hogy egy rendes, törődő srác, aki csak jót akar- hiába próbált engem Lando arra rávenni, hogy Pierre pont az ellentéte volt, sehogy se tudtam neki hinni.

Az interjú után Lando elköszönt és én is így tettem, majd az épület ajtajához kísért engem a fiú. A szám szélét harapdáltam, aztán mikor már teljesen látótávolságon kívül voltunk a többieknek, Lando levette a kezét rólam.

– Bocsi. – mondta, majd megvakarta a fejét. Rá pillantottam és vissza a földre.

– Miért kérsz bocsánatot? – kérdeztem tőle őszintén. Egyszer nem kért és elviharzott, máskor pedig folyamatosan mondta. Miért kért bocsánatot? Miért nem akkor kért, mikor szükséges volt? Miért kellett így éreznem? Miért?

– Mert megfogtam a derekadat? – kérdezte, mintha hülye lennék.

– Ja. – vettem egy mély levegőt és ránéztem Landora, aki idegtépően pillantott le rám, majd mikor belenéztem a szemeibe a tekintette megenyhült. – Lehetett volna furcsább hely is. Csak máskor ne..nem vagyunk együtt.

– Akkor nem gondoltad meg magadat? – kérdezte őszintén. Tudtam miről beszélt: a vacsoráról. Erőteljesen bólintottam és láttam, ahogyan tekintette megváltozik.

– Jó. Nem nagyon érdekelt egyébként is. 

– Akkor minek vagy még itt? Menj akkor, ha nem érdekel. 

Nem pocsékolt időt a fiú, s már kint is volt. Megbántva sóhajtottam fel és tettem a kezemet a szívem felé, majd Lando irányába néztem: Miért volt ilyen nehéz kiigazodni ezen a fiún? Vissza siettem Alihoz, aki türelmetlenül várta, hogy visszatérjek előbbi helyünkre.

– Ez meg mi volt? – kérdezte, mikor mellé értem. Értetlenül néztem rá, aztán amikor leesett hogy miről beszél halványan elmosolyodtam, mit sem gondolva az előbbi gesztusról. 

– Kérdezd Landot, – válaszoltam, és közösen kisiettünk az épületből, hogy a vaskapun kilépve vissza legyünk tartva megint egy ismerős hangtól- és meglepetésünkre Pierre volt az.

– Valerie! Mi.....Landoval együtt vagytok? – kérdezte zihálva. Pillantásokat váltottam a mellettem álló fekete hajú fiúval és hangos nevetésbe találtam magamat. Nem tudtam eldönteni, hogy a franciai pilóta most viccel-e vagy sem, de jól esett ez a nevetés és lefogadom hogy Ali is élvezte a váratlan kérdést és elég egyértelmű választ. Bár Pierre-t nem hibáztattam, Lando elég furcsa dolgokat csinált a kamera előtt, mikor olyan kedve volt. Ha mindig ezt csinálná, akkor kevésbé furcsa és szokatlan lenne: de ellenségek voltunk és egyik fél se táplált érzéseket egymásnak. 

– Dehogyis! Szerintem akkor már elmondtam volna, – magyaráztam neki. Pierre becsukta az egyik szemét a szél miatt és bólintott.

– Jó. – mondta halkan. – Jó. Rendben. – ismételte meg. Elmosolyodott és a következő pillanatban már itt se volt. Alival megfordultunk és az előbbi eseményről beszélgetve hagytuk ott a pályát.