Moral Of The Story || Lando Norris ✅

Huszonnyolcadik Rész

Lágy szellő szökött be a garázs nyitott ajtaján, miközben az időmérő már javába elkezdődött. Rápillantottam a telefonkijelzőmre, ami folyamatosan villogott, Ali írt nekem üzeneteket.

– Csajszi! Mi volt ez? – hallottam abban a pillanatban, mikor a fülemhez emeltem a telefonomat. Ali hangja cseppnyire sem hangzott se idegesnek, se dühösnek, hanem inkább büszkének hangzott és valószinüleg boldognak. Bezártam a szoba ajtaját, majd a kulcsokat az asztalra dobtam.

– Mi? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám miről beszél. Illetve, nem voltam benne biztos, hogy miről beszél. Ali beszélhetett bármiről.

– Vajon mi?? Most komolyan te cserélted le Carlost?
csodálkozott. Elmosolyodtam büszkén magamra és mindenre egyaránt, s a táskámba nyúltam, hogy a pár darab papírt elővegyem, amit Binottótol kaptam.

– Úgy látszik. – válaszóltam neki, miközben áttekintettem a bizonylatott, az átírást és az adó, amit, ha esetleg Zak jelenteni akarja az esetett, hogy a Ferrarinák mennyit kéne fizetnie. Kifújtam a levegőt magamból.

– Nagyon büszke vagyok rád! – felpillantottam a papirokról, s elérzékenyülve tekintettem ki az ablakon, ami előtt madarak és levelek szálltak el. Vajon milyen lehetne, ha itt lenne Ali is? És vajon milyen lenne, ha tudna az esetről?

A kérdések tengerében elveszve azt se hallottam meg, amikor Ali sietősen elköszönt és letette a telefont. Megbabonázva pillantottam a telefonom kijelzőjére, ami mostmár fekete volt és egy név se jelent meg rajta.

Próbáltam nem válaszólni neki, hisz voltak egyéb, fontosabb gondjaim a jelen pillanatban, amit elkellett végeznem. Alex folyamatosan beszélt velem, egy részt arról, hogy milyen lenne, a legfelsőbb gépészi, mérnöki kategóriába tartozni. Binotto már azt is említette, hogy talán én többet érnék el ott, mint itt, bent a garázsba.

– Figyelj, nem tudom. – vontam meg a vállaimat, mikor Alex már sokadjára álmodozott a külső életről. Legalábbis a csapatfőnöke mellett ülni számára egy álom volt.

Alex megbántva kapta el a fejét az irányomból és ő is inkább a saját dolgára koncentrálva folytatta a napot. Charles és Carlos a legjelentősebb helyen állt, mivel a két Ferrari pilóta sikeresen felhoztak magukat a pont-ligába, ahol nyereményen kívül még boldogságot is szerezhetnek ennyi hét teli DNF és DNS után.

Őszintén, szerintem nem sokat tudtam segíteni a csapaton. Binotto és más mérnökök szerint tökéletes munkát végeztem, de én nem pontosan ezt éreztem. Idegesen pattogtattam a lábaimat, ahogyan eszembe jutott még a Mclareni napjaimból az, amit felfedeztem, de még mindig nem került rá fény, hogy miért lehetett ez.

Felálltam a helyemről és körbe pillantva a box utcába szaladtam ki Binottohoz, aki ujjával az állán nézte a kisebb kijelzőt és a kocsik működését egy külön ablakban. Megtapintottam a vállát, s Binotto letekintett rám. Lehúzta a fejhallgatót a füléről kíváncsian.

– Ez teljesen nem tartozik a futamhoz, de a Mclaren kocsikat támogatja a Red Bull? – Binotto elgondolkodva meredt a távolba, majd a mellette ülő férfit megpaskolta, akinek az egyik füle már szabadon volt.

Miután Binotto egy tök más nyelven megbeszélte vele a dolgokat, egy száraz nem-el válaszolt nekem, amitől rendesen beleremegtem a földbe. Sarkon fordultam és megint körbe pillantottam, majd vissza siettem a garázsba.

– Hol voltál? – rápillantottam Alexra, majd a fejemre helyeztem a fejhallgatót. Most a legkevésbé akartam Alexnek választ adni. Az újjaim gyorsan pöttyögtek a billentyűzeten és kis idő múlva már előttem volt megnyitva a Mclaren ablak, ahova még volt érvényes hozzáférésem.

És valóban, a Red Bull semmilyen formában nem támogatta a Mclarent. És ha támogatta is, akkor az már régebben volt. Mivel csapatokat váltottam, így ez minket kedvezőbb helyzetbe hozhat, ha Binottonak vallomást teszek és elmondom neki, mit láttam. Viszont ha ezt megteszem, akkor Daniel karrierjét a csődbe húzom. Bár, álhírek alapján, amik a garázsban terjedtek, Daniel nem fog Mclareni vezető maradni sokáig. Legalábbis én így hallottam.

Vissza szegeztem a tekintetemet a kijelzőre, ahol már az utolsó kör volt. Max az élen vezetett, Charles második, Lando harmadik, Carlos negyedik, Daniel pedig ötödik helyen tündöklött. Mikor megjelent a kockás zászló és a két Ferrari sikeresen befutott a vonalon, a csapat boldogan felálltak, tapsoltak, ölelkeztek, míg a másik fele már a rácsokon álltak és boldogan kalimbáltak Charlesnak és Carlosnak.

Elégedve dőltem hátra a székbe, majd Alex erősen vállon paskolt és a barátaihoz vette az irányt, akik már javába ünnepeltek.

A pódium ünneplés után és személyes beszélgetések elteltével a két Ferrari pilóta elköszöntek, majd Binottoval elmentek máshova. Addig is a többi dolgozó még pár simitásokat tettek a kocsin, s ők is elköszöntek. Csak én maradtam már a garázsban, a nap lemenőben volt és kicsit hidegebb is.

Csak pár helyeken láttam még egy-két napos területeket, de azok is eltűntek, mire eldöntöttem, hogy mára elegett gondolkodtam a szerkesztéseken. Sietve dobtam bele a cuccaimat a táskámba és indultam volna kifelé.

Az üvegajtó előtt megálltam, s éreztem, ahogyan egy lyuk tátong a hasamban. Megfordultam, mintha valamit ott felejtettem volna a helyemen, de tudtam, hogy ez abszolút nem igaz. Valamit bizonyára elfelejtettem: legalábbis olyat, ami nem kézzel fogható itt, a garázsba. A szám szélét rágva gondolkodtam, min járhattak a gondolataim korábban.

A kocsi. Felnéztem a székemről és kisétáltam a box utcába, majd átlopakodtam a Mclaren garázs felé. A papaya szín virított kifelé a kisebb garázsból, s besétálva rögtön a kocsik felé vettem az irányt. Mikor megláttam Lando kocsiját gyorsan leguggoltam, hogy jobban szemügyre vegyem az alkatrészeit és egyebet.

– Úgy látszik, hogy mégis valami visszahúz hozzánk. – felkaptam magamat és mögém pillantottam. Először senkit se vettem észre a kevésbé megvilágított garázsba, de aztán valaki elősétált az árnyékból.

– Igen. Az, hogy csaltál mindvégig. – Lando volt az. Bizonyára tudta, hogy jönni fogok vissza így is, úgy is. Ha pedig nem tudta, akkor nagyon jó időzítése van.

– Nem csaltam. Nem szoktam csalni. – nézett rám egy szúró pillantással. A hasam beleremegett a cseppnyi félelembe, amit keltett bennem a fiú és teljesen rosszúl voltam attól, hogy lebuktam.

– Akkor hogy magyarázod meg azt, hogy ez nem egy Mclaren kocsi? – mutattam rá az előttem lévő kocsira. A fiú követte az ujjamat a kocsijára, majd felvonta az egyik szemöldökét és közelebb lépett.

– Miért ne lenne? Ott van ráfestve a logónk, meg minden. –

Hogy lehetett valaki ennyire hülye? Megkérdőjelezve az életem összes döntéseit kapcsoltam fel a villanyt a garázsba, amitől erőteljesen hunyorogtam, de nem én voltam az egyetlen. Lando közelebb lépett a kocsihoz, pont oda, ahová mutattam.

Látszott a hely, ahol korábban lekapartam a frissen festett festéket a kocsiról. Mikor Lando is meglátta azt, ő is kaparni kezdte, s lám, lám, a Red Bull felirat ott rejtőzködött a Mclaren, papaya színű festék alatt.

– Én ezt nem tudta..
– Jaj, Hagyjuk már! Én is ezt mondanám. – nevettem el magamat, miközben arrébb löktem a fiút. Összeráncolta a homlokát és máris sietett vissza, hogy megint papoljon nekem.

– Valerie, lehet hogy utállak, de..
– Utálsz? Igen? Tudom mit, máskor nem ezt mondtad nekem! – éreztem, ahogyan az idegeim sórba hullanak szét, miközben letakartam a kocsit. A festékről nem törödtem, hisz így legalábbis hamarabb kiderül a dolog. Lando nem szólt egy ideig semmit se, csak nehezebben vette a levegőt.

– Mikor mondtám én neked bármikor is mást? – értetlenkedett tovább. Kifújtam a levegőt magamból és csipőre tettem a kezemet, mint egy ideges anyuka, aki bármelyik percbe felrobbanhatott volna.

– Majdnem minden vacsorán, ahol jelen voltam. Szerinted dísznek verekedtél össze Pierreel? – a göndör hajú fiú csodálkodva maga elé pillantott, mintha most esett volna le neki valami. Nem vártam meg a válaszát, hanem kisiettem a garázsból, a Mclareni üveg ajtót kinyitva.

– Valerie! Várj! –