𝐕𝐀𝐋𝐄𝐑𝐈𝐄 𝐑Á𝐂𝐙 csupán az elkövetkezendő időt akarta élvezni legjobb barátjával, Alejandro Gondával, mikor esélyt kapott a Forma 1-be mérnöknek lenni. De ez a pálya teli van hepe-hupás utakkal és gondokkal. Szeretettel, utálattal. Valerie mit...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Száraz levegő töltötte be a szobát. Fájt a fejem, a torkom, a lábaim. Mintha földrengés ért volna, mikor felálltam. Dübögött a fejem a fájdalomtól. Egy pulzáló, folyamatosan visszatérő érzés támadt a fejembe, amitől csak bambulni tudtam. Bevettem egy gyógyszert, ittam rá vizet és felöltöztem. Mire fogatmostam, addigra már eltűnt a fájdalom. Nem tudtam mi bajom volt, hisz tegnap még semmi bajom nem volt, mikor még hazafelé tartottam.
A táskámba pakoltam némi gyógyszert, vizet és zsebkendőt a biztonság kedvéért. Eltettem a telefonomat a zsebembe és felvettem a Mclaren-es kabátomat, aminek a kapucniát magamra húztam a reggeli, szakadó esőbe. Futó léptekkel mentem a kocsim felé, amit aztán beindítottam és a pálya felé vettem az irányt.
Nem volt kedvem beszélgetni. Nem voltam se boldog, se jó kedvembe. Nem akartam Lando idegesítő fejét látni, se Daniel folyamatos beszédjét hallgatni de talán még Zak-et se akartam látni. Megtaláltam az összehajtott papírt a kifejezésekkel a táskámba és az asztalom szélére tettem, mihelyst beértem a paddock-ba.
Leültem és felvettem a füllhalgatót, aztán hozzá is fogtam a munkámhoz. Gépeltem, nyomtattam, javítottam, egyik helyről a másikra mentem és ahogyan teltek a percek, éreztem, hogy kezd visszajönni a fejfájás ami reggel kísértett engem. Kipatintottam gyorsan egy gyógyszert és bekaptam, remélve, hogy ez segít.
– Szia Valerie! – köszönt nekem Daniel, mikor meglátott engem a számítógépemnél ülve. Fáradtan hátra fordultam és intettem neki, majd vissza koncentráltam a munkámra.
– Van valami baj? – kérdezte. Megráztam a fejemet és közbe eltakartam a szemeimet. Daniel mellém állt, közbe pedig a kijelzőt fürkészve gondolkodott. Nem válaszóltam, sőt, inkább folytattam a munkámat. Daniel aztán elment, otthagyva engem.
Természetesen nem vártam el egy pilótától, hogy már második nap olyan jó barátok legyünk, mintha már évek óta ismertük volna egymást. Főleg nem Daniel-től, akinek aztán még barátnője is van. Tudtam, hogy lesznek barátaim, mégha nem is pilóták, hanem leginkább dolgozók vagy egykorúak.
A 30 perces szünetembe felálltam és az ebédlő felé tarrottam, ami egy másik épületben volt. Kinyitottam az ajtót és betoppantam, egy csomó dolgozót látva, akiket általában vagy a paddock-ban vagy a paddock-on kívül látok. Mielőtt kérhettem volna kaját, írtam egy gyors üzenetet Ali-nak, jelezve, hogy minden rendbe van velem és hogy kíváncsi vagyok arra, mi történik nála.
Leültem az egyik asztalhoz egyedül és a pincérnőnek elmondtam, mit kérek. Saláta, hús és krumplipüré. Türelmesen vártam az ebédemet.
– Szabad ez a hely? – kérdezte valaki. Felnéztem és egy fiatal fiút láttam. Bizonyára nem volt fiatalabb nálam. Mosolyogtam és megráztam a fejemet. A fiú leült elém és ő is rendelt magának kaját.
– Bocsi, nem vagyok ma valami beszédes kedvembe. – vallottam be az idegennek. Elmosolyodott és összekulcsolta a kezeit.
– Semmi gond. Én se szeretek mindig beszélgetni. – Te egy pilóta vagy, nem? – kérdeztem tőle. Bólintott és megmutatta a pólóján lévő logót.
– Aha. Én egy mérnök vagyok, a Mclaren-el.
– Á, az új lány – álapította meg és kortyolt bele a vizébe. Összeráncoltam a homlokomat a megszólalása alapján és összezavarodva figyeltem őt.
– Ezt már sokan mondták. Mondd, ti ezeket honnan tudjátok? – A fiú elnevette magát és körbe nézett.
– Mindenki tudja. Nem mindig van az, hogy egy új lány jön, aki nem csak kisegítő, hanem mérnök. Amúgy alapjáraton mindig tudjuk, mikor jön egy új dolgozó. – A fájdalom kezdett lassan visszatérni a fejembe és egyre jobban erősödött. Bár két órával ezelőtt kaptam be egy eléggé erős gyógyszert.
A pilóta, akivel beszéltem, kedves volt. Vele ettem meg az ebédemet és nagyon jól elvoltunk. Sőt, talán még jobban mint Daniel-el, bár, még vele se beszélgettem ennyit, hanem inkább ő beszélt hozzám.
De a fejfájás nem múlt. Se azután, hogy elment a pilóta, se azután, hogy visszatértem a helyemre, hogy dolgozzak. Már elfogyott a gyógyszer amit kaptam, s az időmérés egyre közelebb került az időpontjához és nehezen tudtam figyelni a fejfájás és az izgatottság miatt.
Az utolsó simításokat adtam hozzá a dokumentumhoz, mikor Tom jött oda hozzám, hogy elmagyarázza mi a következő teendő. Mivel új voltam és Zak alapján megtudta, hogy se a formula 4, 3 vagy 2-be nem voltam, így elmagyarázta, hogy nemsokára azt is meg kell tanulnom, hogy hogy kell csinálni egy kerékcserét . Egyelőre csak figyelnem kell, már amennyire tudok.
Levettem a fülhallgatómat és a kocsi felé sétáltam, ahol aztán az egyik részét megtakarítottam és Tom-ra bíztam a többit. Lando beszállt a kocsijába és idegesen pillantott körbe, majd szemei megakadtak rajtam. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, aztán gyors lépésekkel tartottam az egyik kijelzőhöz.
– Ez jó lesz, érzem – hallottam magam mellett, mikor leültem.
– Miért is?
– Azért, mert most már van egy jó mérnök köztünk. – csoportosan felnevettek és megpaskolták egymás vállát, és az enyémet is közbe. Hátradőltem a székbe és megvakartam a kezem szárát.
Rosszul voltam. Nagyon. Fájt a fejem, izzadtam, ideges voltam, melegem volt és minden szó fájt. Lando kocsijára pillantottam, amit csak hátulról láttam. Tekintetem Daniel felé is elsiklott, őt már több büszkeséggel figyeltem.
Aztán kigördültek a kocsik. Hangos motor puffogása töltötte be a garázsokat, s kocsik mindenféle színbe haladtak el a nyitott garázs ajtó előtt. Gondjaim fele elszállt, viszont a sajgó fájdalmaim még bennem voltak. A garázsban lévő emberek hangos tombolása mikor a kocsik elindultak hangosabb volt, mint a nézőtéren lévő embereké.
Meglepetésükre, a Mclaren volt a leggyorsabb kocsi a Red Bull mellett. Lando és Daniel mindketten lekörözték az Alpine kocsikat, a Mercedes-t és végül a Ferrari mögött voltak, Lando 3. helyen, Daniel 4. helyen.
Egyik kocsi előzte a másikat, kerékcsere, vissza a pályára. Idegességem az egekbe volt, kezeim szinte remegtek. Egyszer egyik, máskor meg a másik ütközött össze a pályán, de a két pilótánk még mindig kitartóan tombolt a helyükön. Aztán jött a lehetetlen. A ferrarinak DNF-e lett, egyenesen a falba ütközött. Felpattantam a helyemről, miközben a 16 számú kocsit néztem, kétségbeesve. De Charles-nak nem volt semmi gondja, egy integetéssel jelezte, hogy még él és virul.
Lando viszont kihasználta az alkalmat és a második helyet egyből átvette. Daniel mögötte tornyosult és szinte zökkenés mentesen ment a futam, míg Lando egy csoport rádión keresztül bejelentette, hogy megpróbálja előzni Max-ot.
A garázsban csend volt. Senki se mert megmukkani, csak az egyes mérnökök hangos gépelése hangzott. A fejem egyre jobban pulzált, miközben néhányszor a gépre tekintettem, megnézni, hogy nem-e történt semmi a kocsival. És aztán megláttam a lehetőséget, hogy mit tegyünk, hogy tényleg megcsinálja Lando.
Átvertem magamat a tömegen és a helyemre ültem. Elindítottam az élő rendszert és a kocsi motorján emeltem egy pár százalékot, aztán a beépített, kisegítő plusz motort is elindítottam (egyébként legálisan lett beépítve, még kérésem alapján, hisz a FIA is megvizsgálta az alkatrészt és több csoport is használ ilyet). Már jött is az újabb üzenet Lando és Daniel-től (majdnem egyszerre), hogy a kocsi őrülten gyorsabb, mint bármikor is volt.
Hajamat megigazítva mentem ki a délutáni napsütésre és sétáltam Zak-hez, aki idegesen figyelte a futamot a kis kijelzőn. Megérintettem a vállát és mikor látta, hogy én vagyok, átadta nekem az egyik fülhallgatót.
– Oké Lando, DRS nyitva. – szólalt meg a mellettem ülő, idősebb férfi.
