Moral Of The Story || Lando Norris ✅

Negyvenharmadik Rész

November 13, vasárnap, este 7:00

– Meghívlak a vacsorára – közölte velem Lando, miközben Carlos szobájában ülve beszélgettünk. Áthívtam a brittet, hogy beszéljük meg az esti terveket, mivel Charles azt mondta, hogy ő még nem biztos semmiben.

– Tudom, már meg vagyok hívva – nevettem el magamat, majd visszatoltam Carlos sisakját a polcra. Már rég átöltöztem, így nyugisabban beszélgettem Landoval.

– Valóban? – kérdezte meglepetten.

– Mintha nem emlékeznél – nevettem. Lando volt az, aki meghívott engem a vasárnapi vacsorára.

A mai napon Pierre csak néha-néha nézett rám. Nem mintha zavart volna, mert abszolút nem zavart, de többet vártam, mint pár pillantást attól a fiútól, aki pár nappal ezelőtt megcsókolt a semmiből.

– Te hívtál meg – emlékeztettem őt. Lando, mintha megbabonázva lett volna, úgy nézett le a földre. – Együtt megyünk?

– Azért várlak – mentegetőzött a fiú. Elmosolyodtam és megigazítottam a hajamat.

– Pierre is jön? – kérdeztem, izgatottan. Lando nem válaszolt egy pillanatra, majd mintha harangszóra kellene megszólalnia, megvakarta a fejét.

– Elvileg igen. De nem tudom, mert történt valami és szerintem jobb, ha ott marad a hotelbe. – Landora néztem, aki nem úgy nézett ki, mint aki el akarja mondani, hogy mi volt. Kinyitottam Carlos szobája ajtaját és kisétáltam a Ferraris pólómba a dolgozók közé, akik hemzsegtek.

– Miért? – kérdeztem vissza. Lehajoltam, hogy kikapcsoljam a számítógépemet és közbe megvakartam a kezemet. Irritált valamiért, hogy ennyien néztek, bár meg volt minden okuk rá.

– Hát, maradjunk annyiban, hogy valakivel összeveszett – csípte el a szavak végét. Felpillantottam rá, s abban a pillanatban lesütötte a szemét. Csípőre tettem a kezemet, közbe visszafordultam.

– Ne mondd azt, hogy veled – reménykedtem. Alexnak integettem, aki a garázs másik végébe beszélgetett Binottóval. Az olasz csapatfőnök mozdulatlanul állt velem szembe és megszólalni sem szólalt.

– Neeem, dehogy – nyújtotta meg a mondatát. Megforgattam a szemeimet, közbe a vállamra tettem a táskámat.

– Jó. Várj itt egy percet, – néztem rá a britre. – Kérlek.

– Jó, jó – tette zsebre a kezeit. Sarkon fordultam és elindultam Binottóhoz.

– Van valami baj? – kérdeztem őszintén, miközben csatlakoztam a főnökömhöz és a munkatársamhoz.

– Csak Alex elmesélte, hogy mennyire jóba vagytok a mclaren pilótájával – nézett rá Landora, miközben a kezét a vállamra tette. Követtem szemeit, amik Landon akadtak meg.

– És? Nem találok benne semmi bajt. – mentegetőztem saját magam és a karrierem miatt. Binotto pillantásokat váltott köztem és az előttünk lévő pilóta között.

– Hát, Valerie, sajnálom, de ha meg szeretnéd tartani a pozíciódat akkor bontani kell a kapcsolatot vele.

– De miért? Én ezt nem értem. Nem szól bele semmilyen munkámba, és egyébként még ő is segít nekem..

– Na, Na, Valerie – csitított el az olasz. Összehúztam a szemöldökömet, miközben lassan belélegeztem. – Nem kéne így beszélni, eh? Na, ma este szépen megmondod neki, hogy abba kell hagynotok, ezt.. – mutogatott jobbra-balra.

– Ezt a hülyeséget! – kapta fel a vizet. Megrebbentek a szemeim, miközben hátrébb próbáltam lépni, de erős fogása meggátolt ebben.

– És sajnos be kell hogy fejezzétek ezt. – nézett rám szomorú pillantással. – Jó?

– Jó. – dünnyögtem vissza. Nem volt más választásom és a Ferrari pozícióm túl sokat ért, hogy csak így eldobjam. Küzdöttem ezért és most a legkevésbé szerettem volna azt, hogy ezt elvegyék tőlem Lando miatt.

Binotto elengedett, így vissza mehettem Landohoz. Szorosan fogtam a táskám pántját.

– Jól vagy? – kérdezte, mikor csatlakoztam hozzá. Hátranéztem, s épp hogy elkaptam Binotto szúrós tekintetét.

– Igen, csak..csak menjünk. – sietettem.

...

– Szia – köszöntem Alinak, miközben arrébb léptem. Lando belépett utánam a hotelszobában, majd becsukta az ajtót. Ali szemei kitágultak, miközben jobban elbújt a takarók mögé.

– Lando, ez itt Alejandro Gonda, Ali, ez itt Lando Norris. – mutattam be őket egymásnak, bár Ali már tudta, ki ő.

– Szia – köszönt Lando neki. Ali keze kibújt a takaró alól, majd lágyan megrázta a brit pilóta kezét. – Landoval együtt megyünk a pilóta vacsorára. Nem akarsz jönni? – kérdeztem Alitól, miközben öntöttem magamnak egy pohár vizet.

– Ülj le – mutattam a székre. Lando megtörölte a kezét és leült a székre, ami be volt tolva az asztalhoz.

– Most a legkevésbé szeretnék mászkálni – mondta Ali, remegő hangon. Letettem a már üres poharat a szekrény tetejére és a fürdőszobába siettem, ahol már ki volt készítve a ma esti outfittem. Becsuktam magam mögött az ajtót és kapkodva szedtem magamat össze.

– Jó siessünk, – mondtam Landonak, mikor kinyitottam a fürdő ajtaját. Időt se hagytam a pilótának, hogy feldolgozza a látványt, sietettve húztam magam után az ajtó felé.

– Puszi Ali! – ordítottam be a szobába, mielőtt becsuktam.

Binotto fenyegetésével nem többre mentem, mint bármi mással amit eddig kaptam az életemben. Igen, lehet, hogy eldurvul a helyzet, de tudni fogom kezelni és ez a lényeg az egészben. Nem varázsol el Lando, én bosszút állok és közbe a Ferrarinál maradok, mérnökként. Ennél jobb ötlet már nem is jöhet szóba.

– Szegény, most egyedül hagyod? – kérdezte cinikusan, miután már rég elhagytuk a szobát és a liftben álltunk. Egy szúró pillantással néztem Landora, aki aztán lassan visszafordult előre.

– Nem akart velünk jönni – tartottam fel a kezemet, megértésképp. Lando jelenléte a legkevésbé zavarhatott, legalábbis a jelenlegi helyzetemet tekintve.

– Ez is igaz – adott nekem igazat a brit.

...

– Norris! – ordította Daniel abban a pillanatban, hogy Landoval betettük a lábunkat az étteremben. A csapattársa izgatottan felé sietett, majd kezet ráztak.

– Olyan régen láttuk egymást – viccelődött az ausztrál, miközben csatlakoztunk a többiekhez. Lando mellé ültem, aki Daniel mellett ült. A másik oldalam szabad volt.

– Ja. Pár órával ezelőtt –  nevetett vele együtt Lando. Áttekintettem az ülő embereken és a többieknek lazán intettem. Kihúztam a telefont a zsebemből és sokáig néztem a kijelzőt, remélve, hogy Pierre névjegyzéke fog megjelenni a kijelzőn.

– És Valerie? – hallottam a nevemet. Elpillantottam a telefonomtól és a hang irányába tekintettem, ahol Danielt láttam, aki érdeklődve nézett rám.

– Te hogy vagy? – kérdezte.

– Jól vagyok, köszi. – válaszoltam őszintén.

Daniel visszanézett előre, majd szótlanul fordult meg. Lando rám nézett és a kezét az enyémre tette. Ránéztem a britre, de nem mondtam semmit és ő sem.

A vacsora első fele hosszasan telt. Több óráig ültünk és szórakoztunk. Hozzám nem nagyon szóltak, bár a közepe-felé egyre többen érdeklődtek nálam. És ez így is maradt volna, ha ki nem csapódik az ajtó és egy jól felöltözött Pierre sétál be rajta.