Moral Of The Story || Lando Norris ✅

Huszonnegyedik Rész

De nem mondott semmit. Semmi se fért már ki a száján, egy hang se hagyta el a torkát. Ennyi idő után, ennyi ejtett szó után, csupán csak a néma csend köszöntött engem.

– Álmos vagyok. – nyögte ki végül. Megforgattam a szemeimet és végig néztem, ahogyan a fiú leteszi a fejét a párnámra és szemekt becsukva, elalszik. Sokáig figyeltem mellkasát, mire én otthagyva a kanapéra ültem.

...

– Jó reggelt – mondtam, mikor Lando felkelt. A fiúnak már nyitódott a szeme, mikor odanéztem. Nagyobb zavarban volt mint valaha, de ezt nem csodáltam.

– Mi a fasz..– suttogta. Sajnos hallottam az egészet, még azt is, hogy körbe tapogatt mindent.

– Mi a fasz, hol vagyok?! – ismételte meg, most már hangosabban. Az ajtó felé pillantottam, majd az órát fürkésztem. Reggel 6 volt.

– Csillapodj már le! A szobámba vagy mert nem találtam a te hoteledet. – közöltem vele. De semmit se segített az, hogy elmondtam neki, mivel e-miatt inkább még jobban ideges lett.

– Miért akartad te az én hotel szobámat megkeresni?!
– Mert bevoltál rúgva, és azt mondtad, hogy vigyelek 'haza'? – Lando nagyott nyelt. De nem azért, mert olyan volt, mintha lebukott volna, hanem azért, mert vagy félt vagy egyéb.

– Te őrült vagy! – jött ki a száján. Ránéztem a fiúra, aki idegesen kapkodta össze a kabátját és a cipőt, amit felhúzott magára, majd kitépte az ajtót és becsapta maga után.

Sokáig néztem a kávét, ami előttem volt a konyha pulton. Nem éreztem semmit. Se zavarodottságot, se megértést de szomorú se voltam. Inkább érzéstelen. Persze, összezavart a fiú nyers beszédje és furcsa modora, de ahogyan említettem neki az előzö este, ez a viselkedése kizárhatatlan volt.

Nyugodtan leültem az asztalhoz miután kihúztam a széket és belekortyoltam a kávémba, mint aki jól végezte a dolgát. Abszolút nem tudtam semmit se tenni Landoért, se a viselkedéséért, de ez engem egyáltalán nem zavart. Mondhatnám azt, hogy 'addig jó, még átkoz engem' de ez nem volt igaz. Sőt, leginkább az ellenkezőjét szerettem volna elérni. Lando egy különleges személy volt az életemben, a munkahelyemen is.

Nem voltam szerelmes belé. Nem lehettem szerelmes belé. Az idegességem csak fokozódott ahogyan teltek a percek, amiket csendbe töltöttem a kis hotel szobába, ami jóval kisebb volt mint ahogyan általában szokott lenni. Csendbe ültem azon a széken, amiben korábban  még boldogan ültem.

A földnek repült a kávés poharam a kávéval együtt. A forró, barna folyadék pedig rendesen szétterjedett a szoba szőnyegén. Megdörzsöltem a homlokomat és nekiálltam annak, hogy feltakarítsak, közbe pedig magamat szidtam, mondván, minek kellett földhöz vágnom?

...

– Jó korán jöttél! – mondta Zak, miközben a lépcsőkön sétáltunk lefelé. A legjobb az utazásban? Az, hogy mivel kiemelkedő szerepet töltöttem a csapatba, így privát repülőben utazhattam a csapatfőnökkel és a pilótákkal együtt.

Nem válaszoltam Zaknek, cserebén a fejem tetejéről lehúztam a napszemüvegemet és az orrom nyergére raktam. A kisebb kézitáskámmal és Zak-el az egyik oldalamon tartottunk a Mclaren-i gép felé, ami egyenesen elvitt minket a következő uticélhoz: USAba.

Most se tarthatott velem Ali, de nem is jöhetett volna, mivel most bizony megszabták azt, hogy hazamenjünk. Nem repíthettek engem haza magyarországra, mert necces lett volna az út oda-vissza, így népszerű döntés alapján a pilótákkal és egyebekkel egyenesen Amerikába mentünk. Szerencsére ezt nem saját döntésünk alapján szavaztuk meg, hanem a csapatfőnökök és a FIA közösen szavazták meg ezt.

– Kicsit túl korán. – válaszoltam végül az idősebbik férfinek, miközben kényelembe helyeztem magamat az előtte lévő széken.

– Van oka? – kérdezte érdeklődve. Megráztam a fejemet.

– Nincs. Nincs semmi oka. Csak hamarabb akartam jönni. – Zak bólintott. Tudta, hogy van valami, csak nehezen akarta elfogadni, így nem is érdeklődött tovább a helyzeten. Tudta, hogy jobb, ha nem zaklat
ezzel tovább.

...

– Szia Lando! – köszönt Zak a pilótának. Lando kezet rázott a főnökével, majd leült a helyére, konkrétan mellém. Sóhajtottam egyett halkan.

Semmi kedvem se volt a fiúhoz. Se semmihez. Nem akartam Texasba utazni, nem akartam Landoval egy repülőn ülni és nem akartam hozzá szólni. Olyan voltam, mint egy hisztis kisgyerek, de nem tehettem mit ellene.

Lando🖕🏻
Te nem akarsz nekem köszönni?

Sokáig bámultam az értesitést, de nem válaszoltam rá. Néha-néha a fiúra pillantottam, aki a telefonját fürkészte, de nem csinált semmi egyebet. Csak nyomta, és nyomta és nem nézett fel egy pillanatra se, és én ott ültem és nem csinálhattam semmit.

De utáltam! Utáltam ilyenkor, mikor átlapoztam a tiktokon és láttam a szerkesztményeket amit tettek fel róla a rajongói, hogy mennyire édesnek és megbízhatónak tünt a kamerán, de amikor nem a kamerán volt akkor pedig teljesen össze rombolta az ember világát.

Megbántott. Az első pillanattól kezdve, mikor belenéztem a szemeibe, már éreztem a mérget, és a félelmet. Éreztem azt, hogy nem kéne semmit se csinálnom, mégis csináltam valamit.

Utáltam látni annak, amilyen, utáltam ezt a göndör, barna haját, azokat a gyönyörű szempillákat és azt a mosolyt, amikor a rajongóival fotózkodott. Utáltam, hogy a munkatársam volt, hogy a munkatársa voltam, hogy nem lehettem több. Utáltam, hogy én egy senki voltam az ő szemébe és utáltam, hogy még barátok se lehettem vele.

Utáltam.

Utáltam azt, hogy szerettem.