Moral Of The Story || Lando Norris ✅

Tizenkettedik Rész

Valerie Rácz

– Jó reggelt – kinyitottam a szemeimet, miközben halkan felnyögtem a kezembe bele vésődö fájdalomtól. Felemeltem a fejemet, s a kezeimre néztem. Felnéztem az ágy mellett lévő orvosra, aki figyelmesen vizsgálta az infuziót.

– Mi történt? – kérdeztem bizonytalanúl. Némi perc eltelte után az orvos felvette a mellette lévő könyvet és vizsgálni kezdte, aztán megszólalt.

– Korházba került. Megsebezte magát. – megvizsgáltam a termet figyelmesen. Utáltam ezt a szagot. Gyerekként is már utáltam ilyen helyeken lenni. Pláne egy idegen országban. Becsuktam a szememet és reméltem, hogy ha kinyitom, már nem leszek itt többé. Ez viszont nem így történt.

– Ki..hozott be? – a nap melegen sütött. Beszűrődött a napfény kintről. Nem tudtam, hány óra van vagy milyen nap. Csak annyit, hogy nem éreztem magamat biztonságban egy segítő kéz nélkül.

Anyám halála után nehezen tudtam elfogadni, hogy most már egyedül kell mennem olyan helyekre, ahova általában együtt mentünk. A kávézó, az étterem, a fogorvos és az iskola. Mindenhová egyedül kellett mennem, mivel Apám dolgozott. De nem is ez volt a legrosszabb. Hanem az, hogy félelemmel mentem mindenhová. Apám nem támogatott semmit, nem kisért el sehová és legfőképp, engem okolt anyám halála miatt.

– Az egyik munkatársa. – szűkszavúan beszélt a férfi és nem volt sok kedve a munkájához. Legalábbis így láttam.

Az egyik munkatársam? Melyik? Hát persze. Pierre.. őt láttam utoljára. De azt nem tudom, hogy miért. Talán ő segített rajtam.

– Meddig leszek itt bent? – kérdeztem. A férfi letette a papirokat és rám nézett.

– Ma elengedjük magát. Mihelyst egy hozzátartozó kiveszi önt.
– Tessék? – az orvos felhúzta az egyik szemöldökét és engem nézett.

– Nekem nincs itt..hozzátartozóm. Csak a munkatársaim vannak. – emlékeztettem. Az orvos bólintott és a távolba nézett.

– Rendben. Akkor még ma el lesz engedve. – ezzel ki is ment. Sokáig figyeltem az ajtót, talán várva, hogy vissza jönn és most engedd el. De miután ez nem történt meg, inkább bele törődtem. Bekapcsoltam a telefonomat a mellettem lévő szekrényen és megnéztem az időt. Reggel nyolc óra volt.

Bizonyára akkor egy éjszakát itt tölthettem. Ilyen komolyak a sérüléseim?

Feszültem ültem fel és tettem ki az egyik lábamat a takaróm alul. Ráléptem a hideg kőre és a fürdőszoba felé mentem, miközben az infúziót toltam magam után. Mihelyst beértem, lehajoltam, s megmostam az arcomat.

Pár órával később megkaptam a tiszta ruhámat, amit fel is vettem magamra és az infúziót is kihúzták a karomból. A hajamat összefogtam és kiléptem a szobámból, majd a recepció felé indultam, hogy jelezzek, hogy elmentem. A recepciós bólintott és végig nézte, ahogyan elhagyom az épületett.

Az aszfalt meleg volt és a lágy szellő csak jobban adott a felszabaduló érzéshez. A telefonomat előhúztam a zsebemből, s téredőt kerestem, bár nem nagyon találtam. Aztán jöttek az értesítések. Mind egymás után.

Hívtak, üzentek, még e-mailt is küldtek. Az ujjaim remegtek, miközben a folyamatos, láncban jövő üzeneteket néztem. Egy pár apámtól, Ciscától, Alitól, de még Landotól és Zaktől is jött. Megnyitottam először apámét, akinek biztató szavakkal válaszoltam.

Cisca aggodalma kifejezhetetlen volt és félelme az egekbe szökkent. Neki is egy biztató üzenettel válaszoltam és bíztam benne, hogy számára ennyi (meg egy fotó) elég lesz.

Ali természetesen nem tudta, mi történt, és egy esti checkup-ra írt rám, amire aztán válaszoltam, hogy éppen 'szunyáltam' mikor írt és bocsánatot kértem tőle.

De aztán Lando miért írt rám? Zak-et még megértettem. De Lando? Megnyitottam a beszélgetést és egy-két soros üzenetekkel találtam szembe magamat, amibe leírta, hogy mekkora csalódást okoztam neki azzal, hogy nem leszek jelen a futamon és hogy ha miattam veszít, akkor elköszönhetek az állásomtól. Zak üzenete már valamennyivel pozitívább volt és arra biztatott, hogy legyek jobban minél hamarabb.

Nem vesztegethettem az időt. Futó lépésekkel tartottam el a korháztól, ami (egy gps keresés után) 20 percnyi séta volt a hotelig. Ott mikor felértem gyorsan megfürödtem, rendbe tettem magamat és friss ruhát vettem fel, egy sapkát húztam a fejemre, s táskámat a kezembe szorítva hagytam el a szobát. Se ételt nem ettem, se vizet nem ittam, de ez kevésbé számított.

– Jó reggel...Valerie? – hátra pördültem nevem hallatán. Egy magasabb, szőkés-barna hajú férfit pillantottam meg, aki egy megenyhült tekintettel nézett rám.

– Pierre? – kérdeztem vissza, mikor felismertem a megmentőm arcát. A fiú közelebb sétált és magához ölelt, majd másodperceken belül elengedett.

– Te? Itt? Mi történt? Mi volt tegnap? Jobban vagy már? – Pierre szemei az enyémbe fúródtak és hirtelen melegnek éreztem az arcomat.

– Nem..tudom. Hosszú sztori. Köszönöm, hogy..segítettél. – rámosolyogtam és oldalra tekintettem. Hívott a munka, s a vágy, hogy menjek, dolgozzak a jobbért. Pierre-hez vissza fordultam, aki mézes-mázos szemekkel nézett még mindig rám.

– Szívesen. Öhm..
– Hm?
– Eljössz velem majd később egy teára? – meglepődve, de boldogan bólintottam, s egy telefonszám csere után már úton is voltam a munkahelyemre.

Bent sokan kérdezősködtek, hogy mi történt, viszont Zak segített rajtam, s elkergette azokat az embereket. Aztán behívott az irodájában, hol megdícsért a kitartó munkámért és azért, hogy még mindig itt vagyok.

– Ez természetes. Nem szeretném elpazarolni az időmet. – Zak bólintott és aztán egy kisebb beszélgetés során ki is engedett.

Azután már mentem dolgozni és kemény munkát végezni. Kisebb-nagyobb szerkesztések voltak, gumicserék és készülődés a futamra, ami, zökkenő mentesen ment. Aztán eljött a futam ideje.