Moral Of The Story || Lando Norris ✅

Negyvenötödik Rész

– Nem akarsz arról beszélni, ami történt? – felkaptam a fejemet a kezeimről és Landóra pillantottam, akinek az egyik keze a kormányon, a másik keze a sebességváltón volt. Kifújtam magamból a levegőt és hátra tűrtem a hajamat. Mély levegőt vettem.

A gombóctól a torkomban először nem tudtam beszélni. Szemeim bekönnyeztek, a hasamban egy üres lyuk volt. Szakadozva vettem a levegőt, majd megtöröltem az arcomat.

– Ígérd meg, hogy nem fogsz megharagudni? – kérdeztem elbizonytalanodva. Lando levette a szemét az útról egy másodpercre.

– Persze. Mindent elmondhatsz. – nyugtatott.

– Pár nappal ezelőtt Pierre megcsókolt engem, – magyaráztam neki. – Mivel régebben Pierre volt az egyetlen ember, akire számíthattam, így boldogabb voltam, mint valaha. Csak hogy ő azóta nem beszél velem. Se semmi. – nagy levegőt vettem.

– És ma kihívott engem beszélgetni. Én pedig ellöktem magamtól. – nevettem el magamat idegesen. Éreztem, hogy néha-néha rám néz Lando, bár emiatt csak megkönnyebültem.

– Tudom, mi volt. – szólalt meg hirtelen a brit. Felkaptam a fejemet meglepetten. Ha tudta, miért nem mondta?

– Ott voltam. Végig néztem az egészet. Elvertem Pierret. – nyelt egy nagyott a pilóta. Megértően pillantottam fel az utcára, hol kocsik és biciklisek vegyese közlekedett. Elmorzsoltan azt a pár szem könnyet, mi a szemeimbe szöktek.

Mintha szíven szúrtak volna, hátradőltem a kényelmes székbe és a szám szélét rágtam, közbe fejemet a kezemre támasztottam. Úgy éreztem magamat, mint egy kislány, aki nem kapott ajándékot, miután elmentek a halál faszára bevásárolni. Nem voltam ideges, csak csalódott.

– Miért? – kérdeztem vissza elbizonytalanodva. A csendett félbe szakítottam, így megtörtem a nyugalmat is. Bár magamban mindent éreztem, csak nyugalmat nem.

– Valerie, ez most lényegtelen. – fújta ki a levegőt magából Lando. Befordult a túlságosan ismerős utcába, hol már távolról lehetett látni a hotelt, minek lámpái bevilágították az utcát.

– Számomra nem az! Pierre majdnem mindent jelentett számomra, – értetlenkedtem továbbra is. – Nem értem, hogy miért kellett pont ebbe beleszólnod.

– Majd idővel megtudod. – válaszólt szárazon, s megállt a hotel előtti parkolóba. Erősebben megfogtam a táskámat, mi az ölembe volt, közbe pedig nagyokat sóhajtottam, hogy ne sírjam el magamat.

– Tudod mit, – nyúltam a killincsért. Már nyitottam volna ki az ajtót, mikor ugyanis lezáródott és én egy tapotatt se mozdulhattam az autóból. Megtorpanva elrántottam a kezemet a killincstől és megfordultam, hogy jobban rálássak a britre.

– Úgy gondoltam, hogy későbbre hagyom ezt a beszélgetést. – suttogta. Lassabban dőltem hátra, mint idáig.

– És későbbre is fogom. Valerie, én ezzel nem akarom elrontani a kapcsolatunkat. Én szeretlek, mint barát és talán több.

– Mint egy legjobb barát?

– Valószinüleg, igen. – bólintott Lando.

– Lényeg az, hogy majd mindent elmesélek, ha arra jutt az idő, hidd el. Addig nem szeretném azt, hogy rosszúl érezd magadat.

Abban a pillanatban hogy ezt kimondta hátranyúlt az üléshez mögöttünk és egy csokor rózsát a kezébe vett. Összeráncoltam a homlokomat, miközben a kezembe nyomta a virágokat.

– Lando, ez most....?

– Fogadd el. – mosolyodott el. – A kedvemért.