Moral Of The Story || Lando Norris ✅

Negyvenhatodik Rész

A kedvéért? Idegesen váltottam pillantásokat közte és a pár szál rózsa között, amit nekem kívánkozott ajándékozni. Nagyon sok mindent tűrtem el a kedvéért, ő pedig egy pár szál rózsát ajándékozz nekem mind ezért? Nem mintha többet vártam volna az élettől, hisz gyerekkoromban se kaptam többet mint virágoknál, legalábbis anyámtól. A szívem hevesebben vert, egyrészt attól, hogy mérges voltam, másrészt meg attól, mert Lando volt az első ember aki ajándékozott nekem valamit azóta, amióta itt dolgozom.

Kényesen elfogadtam, bár nem terveztem, hogy elhagyom a kocsit egy veszekedés nélkül. Lando elmosolyodott, mikor meglátta ujjaimat a csokron, ahogy magam felé húzom. Hirtelen egyértelművé vált, hogy a kocsi a rózsáktól érződött.

– Köszönöm – suttogtam, alig hallhatóan. Lando egyik keze a kormányon volt, a másik a combján, feje felém volt fordítva.

– Na, szerintem megyek. – a killincsért nyúltam, s az ajtót kinyitottam. A hotel parkolójában hemzsegtek az emberek, de egyik se figyelt arra, ki merre van. Belélegeztem a késő esti fagyos levegőt, reménykedve abban, hogy holnapra nem fázok meg, mint Ali.

– Jó éjt, Lando – hajoltam vissza egy másodpercre, a rózsákat oldalra tartva, hogy lássam a brit arcát.

– Jó éjt, Valerie. – mosolygott fényesebben. Villantottam neki egy mosolyt, bár nem kívántam vesztegetni az időmet a felesleges búcsúzkodásal. Kiegyenesedtem, majd becsuktam a kocsi ajtaját és végig néztem, ahogy Lando elhagyja a hotelt.

Az nap este már nem történt semmi említésre méltó. Sőt, még hónapokkal később sem történt semmi. A Forma 1-es, 2022-es szezon lezárult egy baromi jó versennyel, amiben mérnökként léptem fel és egyben versenyzőnek is. Alival összepakoltunk és hazamentünk magyarba, hol apám már idegfeszítően várt, várta a karácsonyi vacsorát, az ötleteket, a történeteket, én pedig nem mondhattam neki azt, hogy nem fogok neki semmit sem mesélni. Szerencsémre tényleg beszélt a régi legjobb barátom apámmal és már tudja, hogy elvileg elvagyok jegyezve és teljesen fel volt háborodva, hogy én erről ugyan miért nem meséltem neki, így, meg úgy.

– Hidd el, Apa, én se tudtam, hogy azon az estén fogja megkérni a kezemet! – füllentettem, miközben kiszolgáltam apámat az asztalnál. Valamit mormogott, viszont alig értettem belőle bármit is.

– Azért illene nekem is tudni bár dolgot erről a fiúról! – csattant fel újból. Megforgattam a szemeimet, miközben evőeszközért nyúltam. Legbelül pedig Landot átkoztam.

– Majd eljön a karácsonyi vacsorára. – válaszoltam neki szárazon, s leültem az asztal a másik végébe.

Miért nem mondtam el neki? Nos, ha valakinek túl sokáig nincs barátja és újabbnál újabb csalódásokat okoz az egyetlen megmaradt szüleinek, akkor már hazudni is képes az ember. Landoval tényleg nem volt semmi köztünk azóta. Decemberbe, pontosabban az indulásom napján váltottunk pár szót, melyben megbeszéltük, hogy majd keresni fogom őt és intézem majd neki a dolgokat, csak jöjjön el. Lando- bár kellett neki pár nap, hogy rávegyem, mogorván beleegyezett.

– Valerie neked teljesen elment az eszed. – rázta meg a fejét apám, miközben felszúrta a csirkét a villájára. A hajamat a fülem mögé tűrtem, miközben az ujjamra pillantottam.

– És még gyűrűt sem adott? – kérdezte hirtelen. Felkaptam a fejemet, majd lehúztam a kezemet az ölembe, az asztal alá.

– Nem, nem..mármint igen, de nincs rajtam, – nyeltem egy nagyot. – Most legalábbis.

– Mióta vagytok már együtt? Nem hiszed, hogy túl hamar cselekszik ez a fiatalember? – piszkált tovább a témával. Lepillantottam a kajámra, hátha találok benne valami furcsát, de kicsit sem jártam sikerrel.

– Apa, hagyjuk szerintem ezt a témát, jó? – ráztam meg a fejemet, miközben egy vonalba préseltem össze a számat. Nem kaptam már tőle választ, sem idegesítő kérdéseket, így nyugodtan ehettem tovább a vacsorát. Két hét és itt a karácsonyi vacsora, amit apám akkora előszeretettel tervezgetett idáig.

Bár kicsit sem tetszett a dolog és részben féltem is, vacsora és mosogatás után kezeim mégis a vezetékes telefonért nyúltak, ami a könyves polc tetején volt, kint a folyosón. Pár másodperc kellett, de máris hívtam Landot, aki konkrétan a világ másik végén ünnepelte a karácsonyt Daniellel és a többiekkel. Hosszú percekkel később a vonal nem megszakadt, hanem valaki felvette a másik oldalon a telefont.

– Helló? – kérdeztem bele elbizonytalanodva.

– Valerie? Te vagy az? – hallottam Landot a másik oldalon. A kezemben lévő ruhát a polc tetejére tettem és megfogtam a telefon alsó részét, amit közelebb tartottam a számhoz.

– Igen. Én vagyok. A karácsonyi vacsorával kapcsolatban hívlak. – tértem tárgyra. Hallottam Lando sóhaját a másik oldalról, amitől nekem elkellett mosolyodnom.

– Január elsején már itt kell lenned. Január harmadikán lesz. Az összes rokonom itt lesz, na meg te. – meséltem neki. – Szóval kérlek, felkészülve gyere!

– Akkor apádnak nem mondtad el, mi? – kérdezte csalódottan. Becsuktam a szememet egy másodpercre és a falnak dőltem.

– Lando, már meg mondtam, nem tudnám összetőrni a szívét. Ez legyen a legnagyobb problémám, hogy nem mondtam neki igazat! – panaszkodtam a britnek. Közbe néha-néha hátra pillantva próbáltam kiszúrni apámat. Szerencsére nem volt a közelben.

– Akkor január elseje? – kérdezte.

– Igen, légyszi.