A megbízás ♦Kim Taehyung ff.♦ (Befejezett)

14. rész

Hiába próbálkoztam a kommunikációval, szart se ért. Taehyung annyira be volt baszva, hogy kb azt se tudta hol van. Csak fetrengett jobbról balra közben meg összefüggéstelen szavakat igyekezett gügyögni de hát egy árva hangot se értettem belőle. Szuper...

- Már csak ez hiányzott az életemből. -csaptam homlokomra- Hogy lehetsz ekkora istenbarma? Egyáltalán hogy találtad meg a piákat? Pedig azt hittem jól eldugtam őket.

Természetesen csak magamnak magyaráztam mert hát ő ugye, nemhogy érteni de még megkülönböztetni se tudta az ágyat a padlótól. Kellett nekem hazajönnöm, inkább maradtam volna a városban.

- Na gyere sorscsapás, állj fel!

Hóna alá nyúltam és körbeölelve mellkasát próbáltam felszenvedni őt az ágyra, de hiába nem volt egy kétszáz kilós hapsi de annyira elengedte magát, hogy alig bírtam egyáltalán megemelni. Hát szerintem kellett egy 15-20 perc mire a földről az ágyra küszködtem. Pedig ha van vagy húsz centi távolság akkor sokat mondok. De hála az égnek nem hagyott el az utolsó pillanatban az erőm. Bár nem sokon múlt.

Miután elterpeszkedett az ágyamon összesepertem a káoszt amit a padlómon hagyott és az üres üvegeket kidobtam a szemetesbe. Majd a fürdőbe mentem a gyógyszeres ládikámért, hogy bekössem annak az idiótának a karját mielőtt összevérezné a drága selyem huzatjaimat.
Úgy feküdt az ágyon akár egy hulla, teljesen mozdulatlanul. Eskü még a pulzusát is ellenőriztem nehogy tényleg feldobja itt nekem a talpát. Még beszennyezném vele a gyönyörű kertemet ha elásom oda.
Leültem mellé és összekészítettem a szükséges dolgokat mikor hirtelen átfordult a másik oldalára. Remek... Annyira mérges lettem, hogy már nem érdekelt úgy ahogy volt jó erősen belemarkoltam vállába és visszafordítottam magam felé. Sőt még egy apró pofont kapott arcára, csak azért mert feldühített. A sebészi csipesszel kiszedegettem karjából a benne maradt üvegszilánkokat majd lefertőtlenítettem neki. Nem tudom érzett-e fájdalmat vagy sem -persze nem érdekel- de végülis meg sem moccant. Kentem rá valami fájdalomcsillapítós krémet és bekötöztem sebét. Örüljön, hogy egyáltalán elláttam őt.

Miután elpakoltam még mindig teljes mozdulatlanságban feküdt az ágyamon tehát tudtam nekem bizony máshol kell szállást találnom éjszakára. Még szerencse, hogy van még kb hat szoba ezen kívül. Szemforgatva indultam meg kifelé, már majdnem az ajtónál voltam mikor halk nyöszörgés szerű hangok ütötték meg hallójárataim. Visszafordultam és láttam, hogy Taehyung ide-oda kapkodja fejét és elég erősen zihált. Rögtön az a kérdés suhant át az agyamon, hogy „Ezzel meg mi történt?” hiszen az előbb még semmi baja sem volt. Közelebb mentem de akkor már a takarót markolászta és erősen megfeszült teste.

- Nnn-ne apám... Ne. A-anyám... Ne hagyj itt! Ké-kérlek...

Még motyogott pár szót de abból már semmit sem értettem. Gondoltam rémálmai lehetnek, hiszen minden jel erre mutatott. Leültem mellé és kicsit sem erősen ütögetni kezdtem mellkasát, közben halkan azt mondogattam "minden rendben lesz". Fogalmam sincs miért tettem, ez mintha automatikusan jött volna. A hugomat is mindig így nyugtattam meg ha rosszat álmodott mikor kicsit volt, és látva őt egyből Mina jutott az eszembe. Borzasztó érzés, hogy nem lehet itt velem de az mégrosszabb, hogy nem tudok segíteni neki jobban lenni. Hiába szerzem meg a pénzt a kezelésekre ha nem érnek semmit. Persze teljes szívemmel hiszek abban, hogy egy nap meggyógyul majd de az a nap annyira távolinak tűnik, hogy vannak percek mikor meginog a szívem. Persze akkor mindig jól lehordom és emlékeztetem magam arra, hogy nem szabad feladni semmit, de sajnos ezek a bizonytalan percek egyre gyakrabban vannak. Talán ezért is viselt meg annyira amit múltkor az orvos mondott. Nem akarom őt elveszíteni és ezért bármire hajlandó vagyok!