A megbízás ♦Kim Taehyung ff.♦ (Befejezett)

15. rész

Taehyung szemszöge

Nem értettem mi történt hirtelen Savannaval de egy biztos rossz hírt kaphatott. Mióta beszállt az autóba teljesen kifordult önmagából. Hiába törölte szárazra arcát én pontosan tudom, hogy sírt előtte, tudom hisz látszik. Nagyon foglalkoztat kivel beszélhetett telefonon és vajon milyen hírt közöltek vele, hisz ami ennyire ki tudja borítani őt, pont őt, az nem lehet akármi. De nem merek vagyis inkább jobban mondva nem akarok rákérdezni mert amilyen állapotban van most még azt is kinézem belőle, hogy itt helyben lepuffant vagy kilök az autóból. Nem akarok meghalni, legalább is így biztosan nem.
Viszont az is egyre jobban zavar, hogy Savanna úgy vezet mintha ő lenne az egyedüli sofőr az országúton. Szlalomozik a kocsik közt és hiába kapunk dudaszókat őt ez nem érdekli. Kezdek pánikba esni, annyira, hogy az ülésembe kapaszkodva a képzeletbeli féket nyomom a lábammal. Tudom mennyire rossz ötlet és talán hibát követek el de muszáj rábírnom a lányt a normálisabb vezetésre. Még a végén mindketten az úton végezzük.

- Savanna! Savanna kérjek lassabban menj, túl gyorsan hajtasz.

- Pofa be! -csattan fel kiabálva- Ha nem tetszik valami ott az ajtó. -mondom én, hogy még a végén kilök a kocsiból.

- Ne haragudj nem leszólni akarlak, de... Muszáj így száguldozni?

- Igen. Igen képzeld, kurvára muszáj. Oda kell érnem!

- Mégis hova?

- Csak... -emelte fel kezét egy pillanatra- Csak fogd be jó? Nincs most idegzetem a nyavajgásodhoz.

- Milyen nyavajgás? Savanna csak aggódom az életünk miatt. Ha továbbra is így vezetsz balesetet fogsz okozni.

- Nem először csinálok ilyet. Mondtam már, hogy profi vagyok.

- Na és a rendőrök? Tudod a gyorshajtás szabálysértésnek minősül. Szerintem neked sem tenne jót ha egy zsaru lekapcsolna.

- Kinyalhatják a valagam! Te pedig fogd be mert már kurvára idegesítesz.

Előkapta fegyverét és mint valami erőfitoktatásként a szélvédő elé helyezte. Szemforgatva hallgattam inkább el és a villámként elsuhanó tájat néztem. Nem akartam tovább szítani az így is feszült helyzetet, de belül folyamatosan aggódtam vajon melyik kanyarban fogunk kisodródni.

....

Fogalmam sincs, hogy hogy de sértetlenül megérkeztünk az úticélhoz. Egy rehabilitációs és gyógyítóközpont előtt parkoltunk le, minek még a látványa is riasztó volt. Ötletem sincs mit kereshetünk itt, főleg Savanna mit akarhat itt. De amilyen szélsőséges lábakon áll inkább jobbnak láttam ha rá se kérdek. Csak ültem egyhelyben és próbáltam minél hihetőbben halottnak tettetni magam. Közben figyeltem a lány rezdüléseit, feszült mozdulatait és láttam mennyire nem tetszik az neki, hogy itt van, s bizony remegő kezeit is láttam, hiába takargatta őket. Bár azt már nem igazán tudtam eldönteni az idegességtől vagy a kétségbeeséstől remegnek annyira. Vagy talán mindkettő, nem tudom.

Kiszálltunk, mindketten. Féltem, hogy hirtelen rám parancsol, hogy üljek vissza és várjam meg amíg kijön, de egy árva szót sem szólt sőt még csak kiabálni sem kiabált, csupán a kocsi oldalának dőlve gyújtott rá egy szál cigarettára. Rögtön elfanyalodtam, nem szeretem a nikotin és füst keverte szagot, azt meg főleg nem ha egy fiatal ember teszi ezzel tönkre az egészségét. Félénken sétáltam át a másik oldalra s akárcsak ő én is nekidöntöttem derekam a fekete járműnek. Savanna rám nézett de nem szólt semmit, tovább szívta azt a szörnyű mérget. Nem tudom miért, talán a lélekörlő látvány miatt, de nagyon megsajnáltam őt. Segíteni szerettem volna, de mivel még azzal sem voltam tisztában egyáltalán miért vagyunk itt, neki se tudtam kezdeni a dolognak. Ezért csak hallgattam. Hallgattam és csendben néztem ahogy az ujjai közt tartott fehér szál egyre kisebb és kisebb lesz, végül a parázsló csikket messzire pöcköli a parkolóban. Egy roppant gondterheltnek hallatszó sóhaj után ellökte magát a járműtől és megindult befelé, át a nagy kapun. Megtorpantam. Nem tudtam mit csináljak, teljesen leblokkoltam. Most várjam meg itt? Vagy menjek utána? Na és mi lesz ha vele megyek és rájön nekem valójában semmi keresnivalóm ott? Nem szeretném ha lelőne. Ezért csak néztem ahogy baktat előre, léptei roppant nehezeknek tűntek, mintha nem akarna oda bemenni vagy maga ezt az egész helyzetet nem akarná átélni. Mikor a kapu előtt egyszer csak lecövekelt tudtam segítenem kell neki. Nem tudom miért vagy mi vitt rá de odamentem hozzá. Tudta, hogy ott vagyok, nem fordult meg sőt jelét sem adta, de tudta. Mivel gyakorlatilag semmiről nem volt fogalmam csak azt tehettem amit legjobb tudásom és lelkiismeretem diktált. Ezért lassan megemeltem karom és tenyerem vállára helyeztem amit nagyon óvatosan, szinte úgy hogy alig értem hozzá megszorítottam. Nem igazán tudom mi célból tettem, talán csak biztosítani akartam arról, hogy nincs egyedül. Tudom nem vagyok a barátja, sőt még csak ismerőse sem, de úgy éreztem ha nincsenek is itt az igazi barátai akikre támaszkodhatna legalább én jelen vagyok és ha csak annyit tudok tenni, hogy vele megyek és csendben megvárom amíg ez az egész dolog lezajlik akkor megteszem. Nincs semmiféle hátsószándékom és a pénzjutalmat sem akarom lefaragni ezzel a gesztussal, csupán az anyám mindig kedvességre és segítőkészségre nevelt, mindig azt mondta „Fiam ha úgy látod egy ember segítségre szorul ne habozz neki segíteni. Mert az, aki valójában a legnagyobb bajban van sosem kéri senki segítségét.” és igyekszem e szerint élni. Nem szeretnék anyámnak csalódást okozni, hisz tudom mindig figyel engem odafentről. S az, hogy akinek most épp segítséget akarok nyújtani egy bérgyilkos szerintem csak másodlagos nézőpont. Hisz nem a munka teszi az embert. S mint kiderült Savanna sokallta összetettebb ember mint eddig képzeltem. Talán az első látásra ítélés mégsem volt annyira ésszerű mint hittem. Anyámnak abban is igaza volt, hogy nem mindig minden az aminek látszik, és ez igaz az emberekre is, azt hiszem főként rájuk.