annál több.

Első fejezet

-Lily, gyere már el fogtok késni! – hallottam, ahogy kiabál fel a nővérem a lépcsőn.
-Megyek már! – kiáltottam vissza, majd még körbe néztem a szobámban, nehogy itthon maradjon esetleg valami.

Mivel nem egy autóútra leszek, így nem szaladgálhatok, majd mindig haza, ha esetleg itthon maradna valami, így muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy minden, ami kell az el van csomagolva.

Kilenc éve mondhattam az otthonomnak a Jacobs villát, és mindennél jobban imádtam itt élni, hiszen szinte itt nőtem fel. Persze Daniel próbálta kitölteni a szülő szerepét, ami valljuk be az apai rész még ment is neki, de az anyai részt nem igazán tudta betölteni, azt senki sem tudta.
Amikor tizenegy évesen megjött a vérzésem csak ő és Ethan volt itthon, és megpróbálta elmagyarázni, hogy mi mit is akar jelenteni, de igazából szerintem ő kínosabban érezte magát, mint én, ami így visszagondolva elég vicces. Majd persze jött Mia, a hős megmentő, aki mindent normálisan eltudott magyarázni és meg is értettem.
Mia az, aki mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. A nővérem, aki később megpróbált anyám helyett, anyám lenni és ezért nem lehetek elég hálás neki, hiszen nagyon sok mindent köszönhetek neki.
Próbáltam mindig minta gyerek lenni, ez persze többé kevésbé sikerült, hiszen a tinikor egy anya nélkül elég nehéz lehet és valljuk be, nem is kicsit volt nehéz, de túlvagyunk sok rossz és sok jó dolgon együtt, mint egy család.

Magamhoz vettem a háti táskám és elhagytam a szobát, majd még szépen lassan végigsimítottam a folyosó falait és magamba szívtam az otthon illatát, hiszen csak karácsonyi szünetbe fogunk hazajönni.

Ethannel egy egyetemre fogok járni. Ő már harmadéves az egyetemen és a hoki lett a mindene. Azon a télen kezdett el játszani, amikor én jég korcsolyázni kezdtem.
Kilenc éve nem telt el úgy egy nap sem, hogy nem húztam fel a korcsolyát a lábamra.
Valahogy segített átvészelni anya halálát is, volt hova menekülnöm, ha Miaval össze vesztünk, vagy amikor Brad szakított velem másfél év kapcsolat után, azzal a kifogással, hogy az egyetemen másokkal is megismerkedhetünk, ami persze szintén összetört, de valahogy mindig sikerült mindenből felállnom.
Sok segítség volt talán az, hogy Ethan minden jóban és minden rosszban mellettem állt. A hosszú évek alatt, ő lett a legjobb barátom. Talán kicsit több is, de inkább próbáltam nem erre összpontosítani, hiszen együtt nőtünk fel, szinte testvérek vagyunk.

-Gyere már Lily! – hallottam meg azt a hangot, ami az évek során már egyre jobban elmélyült és rekedtes lett, ez az a hang amitől a hideg végigfut a hátamon, de jó értelemben.
-Jövök már. – mondtam türelmetlenül. miközben vágtáztam le a lépcsőn.
Ahogy leértem a lépcsőn már az egészcsaládom ott várt rám.
Mia Reeddel az oldalán, Will a várandós Emberrel és Daniel Ethannel.
Ahogy végig néztem rajtuk nem tudtam nem mosolyogni, hiszen ők voltak az én családom.
-Csak, hogy itt vagy! Ideje elindulnunk, mert így tuti nem érünk oda holnapra. – türelmetlenkedett Ethan.
-Nyugi már csak meg kellett győződnöm róla, hogy mindent elpakoltam.
-Ha nem akkor, majd a kedves család utánad küldi. – lépett mellém és, hogy siettessen átkarolta a vállam és előre tolt.
-Azért azt még megengeded, hogy elköszönjek tőlük? – kérdeztem miközben kibújtam a karjai közül.
-Minek? Hiszen úgyis látod még őket eleget. – mondta nevetve, majd Reed oda lépett és tarkón csapta, amin mindenki felnevetett.

Odaléptem Miahoz, a hosszú barna haja lófarokba volt fogva és mosoly ült ki az arcára.
-Nagyon vigyázzatok az úton, és ha fáradtak vagytok inkább álljatok meg és szusszanjatok egyet. – mondta aggódó tekintettel. – Hívj, ha bármi van, vagy ha bármire szükséged van azonnal küldöm vagy akár megyek én magam is. – ölelt magához.
-Tudom Mia, ezeket már elmondtad. – mondtam mosollyal az arcomon.
-Tudom tücsök, csak olyan messze mész. Még most sem értem, hogy miért kellett ilyen messze menned.
-Mia elmondtam már neked, hogy itt van a legjobb jég korcsolya képzés. Örülök, hogy te azt csinálod, amit szeretsz, de kérlek te is örülj nekem. – mondtam és közben végig a szemébe néztem, hogy tudja, hogy nekem ez lesz a legjobb.  – És ne idegeskedj, hiszen nem leszek egyedül. – böktem Ethan felé. – Ugye tökfej?
-Hm? Mi? – kapta rám Ethan a fejét.
-Semmi. – legyintettem rá nevetve.
Mia alsós gyerekeket tanított és egyszerűen imádta, míg Reed csak ugyan úgy, mint Will az apjuk cégénél dolgoztak. Will, minta cég ügyvédje, Reed pedig fő informatikusként.
Egyedül Ethan lépett más útra, de Daniel nem bánta, hisz sosem erőltette a fiaira azt, hogy nekik ott kell dolgozniuk.
-Tényleg, ha nem is hívsz minden nap legalább smst írj, jó? – kérdezte a nővérem.
-Rendben van, megígérem. – tartottam fel a kisujjamat egy kisujj esküre.
Még egyszer szorosan magához ölelt, talán kicsit túl szorosan is.
-Mia. – ütögettem meg a vállát. – Nem kapok levegőt.
-Ne haragudj, hugi. – törölgette le a könnyeit. – Nagyon fogsz hiányozni. Szeretlek.
-Te is nekem, de ígérem sokat fogunk beszélni. Én is nagyon szeretlek. – amióta anya egyik pillanatról a másikra hagyott itt minket szinte minden nap elmondjuk egymásnak, hogy mennyire fontos a másik. Adtam neki egy búcsúpuszit az arcára, majd tovább léptem Reedhez.
-Tartsd a lelket a nővéremben. – mondtam mosolyogva és átöleltem.
-Azon leszek, de te meg hívd amikor csak tudod. – mondta, majd vissza ölelt.
Reed az évek alatt nagyon sokat változott a jó irányba. Sokkal jobban meg komolyodott é tényleg Mia a mindene. Persze voltak kisebb nagyobb súrlódások, de mindig mindent megbeszéltek.
Elköszöntem Willtől és a várandós menyasszonyától Embertől is, majd Danielhez léptem.
-Tényleg hívj bármi van, és ha nem tetszik a suli keresünk valami mást neked. – mondta.
-Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. – mosolyogtam rá. – Minden oké lesz. – öleltem magamhoz.
-Így legyen. – ölelt magához.
-Szeretlek apa. – mondtam Danielnek.
Anya halála után egy évvel lázasan feküdtem otthon és mivel Mia egyetemen volt így ő gondoskodott rólam, azóta apának hívom. Ezt ő nagyon nem bánja, ahogyan a többiek sem.
-Én is szeretlek. – mondta könnyes szemel.
-Ne legyetek már ennyire érzelgősök, nem örökre megyünk. – szólt közbe Ethan, amire Reed ismét lekevert neki egy nyakast.
-Nyugi öcsi, ne féltékenykedj már, tudom téged senki sem fog ennyire hiányolni, de ez van, ilyen az élet. – mondta Reed, de nem sok kellett, hogy ne nevesse el magát.
-Fogd be, te gyökér. – mondta mosolyogva Ethan.
Az évek alatt Ethan egyre jobban kezdett Reedre hasonlítani, azaz a régi Reedre.
Bunkó, távolságtartó és hűvös, de a kellő pillanatban még is jó tudott lenni.
Külsőleg pedig, amióta edzeni kezdett minden lány csorgatja rá a nyálát, amit teljes mértékben megtudok érteni, hiszen, ha nem vele éltem volna, majdnem egy évtizedet és nem ismerném én is pontosan ugyan azt tenném.
Izmos kar, kocka has, a világosbarna hajból, gesztenyebarna haj lett, de a szürkéskék szempár mindig ugyan olyan melegséggel nézett rám, mint a legeső napon, ami a mai napig megdobogtatja a szívemet.