annál több.

Huszonhetedik fejezet

Maxxel és Lolaval mindent átbeszéltünk. Én voltam a legboldogabb, hogy végre felhőtlen a kapcsolatunk. Itthon viszont a helyzet változatlan. Több mint egy hete nem szólt hozzám Daniel.
Mindenki csak ígérte, hogy majd lenyugszik de nem haladtunk egyik lépésről a másikra.
Nem tudtam, hogy mit gondol, és ő pedig nem tudta, hogy mik az én terveim.
Folyamatosan dolgozott és ha éppen itthon volt akkor bezárkózott a dolgozó szobájába.
A közös étkezések elmaradtak, minden együtt eltöltött idő abbamaradt.
Ideges voltam, a suli miatt, a baba miatt és ezen Daniel sem segített.

A nappaliban ültünk, amikor hallottuk, hogy kinyílt az ajtó.
Daniel ránk pillantott, biccentett a fejével, majd ismét bezárkózott a szobába.
-Na jó nekem itt volt elég! - mondtam Ethannek, majd felálltam a kanapéról.
-Várj már szépségem! - fogta meg a csuklóm. - Mit akarsz csinálni?
-Beszélni vele, hiszen nem mehet így a végletekig!
-Az elmúlt héten nem telt el úgy nap, hogy ne próbáltál volna meg beszélni vele. Csak adj neki időt.
-Mennyi időt Ethan? - kérdeztem kicsit felháborodva. - Mindig elküldött a munkára hivatkozva, mindig levegőnek néz. Elhiszem, hogy elbasztuk, de a pici nem kérte az életet, de már itt van. El kell fogadnia. Nem hagyom, hogy tovább menjen ez!
-Csak ne stresszeld túl magad, kérlek.
-Vigyázok. - mondtam, majd adtam neki egy puszit és Daniel felé vettem az irányt.

Remegve kopogtam be az ajtón, de tudtam, hogy előbb utóbb a sarkamra kell állnom, hogy ennek vége legyen.
Utáltam, hogy ilyen hideg velem. Mintha egy megbocsáthatatlan bűnt követtem volna el.
A kopogtatásomra nem reagált ezért újra és újra kopogtam, de nem jött válasz.
Összeszedve minden bátorságon benyitottam.
Daniel az íróasztal mögött ült egy halom papírral és a számítógépével.
Felnézett rám, majd egyből vissza a képernyőre.
-Nem érek rá! - közölte ridegen.
-Hát az nagy kár, mert én viszont beszélni fogok veled! - mondtam, majd belépve bezártam magam mögött az ajtót.
-Lily! Azt mondtam nem érek rá! - mondta dühösen.
-Az elmúlt hetekben sosem érsz rá! Folyamatosan elkerülsz és megvető tekinteteket küldesz felém. Még csak hozzám sem szólsz! Ez amit most mondtál volt a legtöbb szó, amivel mostanság illettél!
-Sok a dolgom! Van munka bőven a cégnél.
-Hazugság! - rivalltam rá.
-Ne mond meg nekem, hogy mi hazugság kislányom! - csapott az asztalra, mire összerezzentem.
-De nagyon is meg mondom, amikor hazudsz! - könnyek gyűltek a szemembe. - Elbasztam, jó?! - kérdésnek hangzott, de nem az volt. - Tudom, hogy elbasztam, hogy semmit sem mondtam el. Elbasztam, hogy nem vigyáztunk eléggé. Elbasztam, hogy pont Ethan volt az, akibe bele szerettem. Sajnálom, oké?
-Lily... - kezdett bele, de közbe vágtam.
-Tudom, hogy anya is csalódott volna bennem. - gördült le a könnycsepp az arcomon, ami szinte égetett. A szavak marták a torkom, de muszáj volt őszintének lennem. - Anya is azt akarná, amit te, hogy végezzem el a sulit, dolgozzak, majd utánna a jöjjön a többi. De nem így történt, mert anya nincs itt! Nem segít nekem ebben a dologban és még te is elfordulsz tőlem, akkor még is hogy csináljam végig?
-Tücsök én itt vagyok! - szólalt meg lágy hangon.
Lerakta a papírokat, majd felállt és odalépett hozzám.
-Nem megyek sehova, én itt leszek neked és segítek, ahogy csak tudok!
-De még is levegőnek néztél az elmúlt napokban.
-Mert fel kellett dolgoznom a tényt, hogy már nem vagytok gyerekek. - kérdő pillantást vetettem felé. - Mindannyian, mind az öten a gyerekeim vagytok. És a tény, hogy mind felnőtetek megijesztett.
-Attól még itt vagyunk mindannyian.
-Az lehet, de már a saját életetek élitek, ami így van rendjén. De annyira fájt, hogy így eltelt az idő, és édesanyátok ebből semmit sem látott. - vallotta be szomorúan. - Megpróbáltam jó apátok lenni, de nem tudom, hogy dolgozzam fel azt, hogy most hirtelen mindenkinek saját családja lesz én pedig egyedül maradok.
-Apa sosem leszel egyedül! - öleltem magamhoz. - Attól, még egy család vagyunk és leszünk. Én és Mia, sosem lehetünk neked elég hálásak, hogy küzdöttél értünk! Nem hagytál magunkra, mellettünk álltál végig!
-Annyira olyan vagy, mint anyukád. - simogatta meg az arcom. - Nem csak külsőleg, hanem ugyan olyan jó szíved van, mint neki volt.
-Azt hiszem ez nevelés kérdése is. - böktem meg a vállát mire halványan elmosolyodtunk.
-Nem örülök neki, hogy felcseréltétek a sorrendet az életben. A suli nagyon fontos. - mondta, de már nem volt rideg a hangja.
-Tudom és nem is fogom abba hagyni a sulit. - meséltem. - Átjelentkeztem ide a Miami egyetemre, ruhatervezésre.
-Ruhatervezés?
-Igen. Tudod a verseny ruháinkat mindig én terveztem és varrtam meg. És ami azt illeti nagyon imádtam. Így azt csinálom, amit szeretek nem erőltetem meg magam és még egy kicsit a korcsolyához is köze van. - mosolyodtam el.
-Akkor itthon leszel? - kérdezte.
-Ahogy én is. - jelent meg Ethan az ajtóban.
-Hogy micsoda? - kérdeztem.
-Át jelentkeztem én is ide. Pontosabban nem ide, de a közelbe, ahova napi szinten be tudok járni, nem pedig órákra innen.
-De a hoki?
-A hoki nem olyan dolog ami hosszú távú, hiszen bármikor jöhet egy sérülés, nem? - kérdezte mosolyogva, majd magához ölelt.
-És mit fogsz tanulni? - kérdezte Daniel.
-Mivel Denverben felvettem a számvitelt, így maradok azon a részen. Aztán ha lesz hely számomra beállok a vállalkozásba.
-Számodra mindig van hely, fiam! - fogta meg Daniel Ethan vállát.
-És ne aggódj apa, sosem maradsz egyedül! - mondta Ethan, majd megölelte.
-Mikor nőtettek fel ennyire? - kérdezte Daniel, de tudtam, hogy nem vár választ. -Akkor lesz egy kislány unokám? - kérdezte a könnyeit törölgetve.
-Nagyon úgy fest. - mosolygott Ethan.
-Akkor majd megtudod, mennyire kell vigyázni a lányokra. - nevetett Daniel. - Pláne, amikor kezdődik a pasi korszak.
Ethan arca elfehérlett és megdermedt.
-Az én lányom közelébe egy fiú sem megy! - mondta dühösen.
Felnevettünk Daniellel.
-Majd meg látod fiam, majd meglátod. - veregette hátba.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy végre normálisan tudtam Daniellel beszélni.
Tiszta víz kerül a pohárba, így már nem lehettek gondjaink.
Hozzá kellett még szoknia az új helyzethez, ahogy nekünk is. De együtt bármire képesek vagyunk.
-Magunkra hagynál egy kicsit Lilyvel? - kérdezte Daniel Ethantől. - Lenne még egy két dolog megbeszélni valónk.
-Persze, úgy is elmondom a többieknek, hogy vége a harcnak. - mondta mosolyogva.
Egy puszit nyomott a homlokomra, majd kisétált.
-Nagyon szeret téged. - szólalt meg Daniel.
-Azt hiszem, tudom. - mosolyodtam el.
-Amikor először találkoztatok a teraszon, már akkor felcsillant a szeme, pedig még csak gyerekek voltatok.
-Az évek sok mindenre képesek.
-Igen, és valahogy mégsem.
-Anyára érted? - kérdeztem, de tudtam a választ.
-Anyukád is nagyon büszke lenne rád, hogy ilyen felelősség teljes felnőtt lett belőled.
-Éppen, hogy betöltöm a huszat és édesanya leszek. - nevettem el magam, ami nem volt őszinte.
-Az lehet, de nem a kor teszi felnőtté az embert, hanem a döntései. - mondta. - Felelőtlenség volt úgy együtt lennetek, hogy nem vigyáztatok, de mind a ketten vállaljátok a következményt, amit nem sokan tesznek meg!
-Te tanítottál minket arra, hogyha rosszat csinálunk, mindig vállaljuk a következményét.
-Azt hiszem akkor valamit jól csináltam. - mosolyodott el.
-Mindent jól csináltál! Felneveltél minket!
-A nehezét anyukád csinálta és Maggie.
-Elvesztetted anyát, és a fiúk anyukáját, de mi itt vagyunk és leszünk.
-Tudom Tücsök!
-Anya adott nekem életet, de te adtál nevelést arra, hogy hogyan kell azt élnem. - mondtam. - Mai napig fáj, hogy nincs itt. Leírhatatlanul fájt, amikor az utolsó útjára kellett kísérnünk azt az embert, aki az én első lépéseimet kísérte. De te tovább kísértél, és a mai napig kísérsz.
-És amíg lélegzem foglak is kísérni titeket! Mind az ötőtöket!
-Szeretlek, apa!
-Én is nagyon szeretlek Tücsök! - mondta, majd szorosan a karjaiba zárt.

Hosszú percekig ölelkeztünk.
A súly ami eddig a szívemet nyomta, most teljesen eltűnt.
Apa megbocsátott.
Megbeszéltünk mindent és megbocsátott.
A családunk összetartója az őszinteség, és amióta ezt beláttam, rájöttem, hogy nem szabad többet titkolóznom legyen szó bármiről.
Nem lehetek elég hálás Mianak, hogy akkor is mellettem volt, amikor én mindenkit ellöktem magamtól.
Nem lehetek elég hálás Danielnek, hogy mellettünk maradt, gondoskodott rólunk, felnevelt minket.
És nem lehetek elég hálás Ethannek, hogy feltétel nélkül szeret!
A hosszú utunk során, ami közel sem volt egyszerű, ő még is itt van mellettem és szeret.
Minden másodpercben kimutatja ezt nekem, minden pillantásában látom, és minden szavában hallom a szerelmét irántam.
A család csak egy fogalom, hiszen a család nem feltétlenül vérszerinti dolog. Lehet barát, barátnő, lehet a szomszéd vagy éppen a kutyád, neked kell jelentenie a családot, nem másnak.
De ami a család az egy rettentően törékeny dolog.
Elég egy apró titok, vagy hazugság és apró darabokra hullik az egész, ami talán nem is megjavítható.
De amíg meg lehet javítani, addig küzdeni kell érte, hiszen a családod kísér végig életed során. Ők lesznek mindig melletted jóban és rosszban is.
Nekem Jacobsék a családom.
A lehető legjobb embereket sodorta felém az élet, amiért minden nap hálát adok.