Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XXII. fejezet

Alig negyed óra telt el, amióta kiléptek a lakosztály ajtaján, Draco mégis legkevesebb féltucatnyi dolgon lepődött meg azóta. Kezdve azzal, hogy Harry amiatt aggódott, ő megbánta-e, miközben az egyre kétségbeesettebbé váló arckifejezése láttán neki is pont ugyanez járt a fejében. Amellett, hogy azt latolgatta, mennyire borzalmas ötlet reggelizés közben muglikat legilimentálni.

A meglepődések sora Harry féltékenykedésével folytatódott, ami a történtek után akkor is nonszensz lett volna, ha Simone se nem mugli, se nem nő. Draco elsősorban azért viselkedett vele közvetlenül és kedvesen, mert ha - Merlin ne adj! - mégiscsak részt kell venniük azon az ostoba vetélkedőn, tőle legalább maximális pontszámot kapjanak. Úgy vélte, a zsűri szabadnapos alkalmazottakból állhat, a titokzatoskodó tulajdonos nem von be külsőst.

Ezt a gondolatmenetét talán megosztotta volna Harryvel is, ha nem jön azzal a bizonyos megjegyzésével, ami őt is igen kellemetlenül érintette, bár számíthatott volna rá. Nem is értette, miért esett olyan rosszul, amikor elméletileg csak szexet akart - gyakorlatilag viszont, bár mindössze a kellemetlen következményekre szerette volna felhívni a figyelmét, a végén majdhogynem beköltöztette a Malfoy kúriába. Amivel úgy lesokkolta szegényt, hogy nem is válaszolt. Sajnos. Vagy inkább nem sajnos.

Mert nem azt akarta hallani, hogy mindenképpen, azt meg még kevésbé, hogy semmiképpen; és végül is valahol pont így volt jó, hogy a másik nem szólt semmit, habár valamit mégiscsak mondhatott volna. Még szerencse, hogy Draco Malfoy mindig tudja, mit akar. Kivéve, amikor mégsem.

Jobban belegondolva, túlzottan nem is lepte meg, hogy képtelen saját magán eligazodni, aztán arra jutott, hogy egyelőre fenntartja a lehetőséget.

Ahogyan azt a lehetőséget is fenn kellett tartania, hogy a képekkel - vagy a középsővel, vagy az összes többivel - valami nagyon nincsen rendben annak ellenére, hogy kivételesen nem érezte magát a közelükben furcsán. Vajon azért nem, mert odafönt hagyta mindkettő pálcát? De hát attól még nem szűnt meg varázslónak lenni! Vagy inkább azért, mert a korábbi alkalmakkor a festményekre tudott koncentrálni - amíg meg nem zavarták?

Harry viszont már a puszta jelenlétével megzavarta, és így sor kerülhetett egy újabb meglepődésre, miszerint: a festményeket G. G. szignóval látták el. Ami még akkor is rengeteg személyt takarhat, ha a képeknek valami módon közük van a varázsvilághoz; holott ránézésre nem különböztek a mugli alkotásoktól. Dracóban az a kérdés is felmerült, hogy ha egyedül szemlélné őket, vajon Harryre is ugyanolyan különös hatással lennének-e, mint rá.

Merthogy Harryből látszólag a festmények semmit nem váltottak ki, sokkal jobban érdekelte, hogy további szexuális tapasztalatot gyűjtsenek; sőt igazából őt magát is sokkal jobban érdekelte. Végre megtehette vele, amit előző nap az erkélyen elképzelt, pár pillanatig pontosan arra gondolva, amit a másik kimondott helyette. Aztán belényilallt, hogy mi van, ha Harry tényleg csak azt akarja tőle, és hogy az érintené-e kellemetlenebbül, vagy az, ha többet akarna, míg idővel rá nem jönne, hogy ez köztük mégsem működik. Mert nem éri meg sem őt, sem a problémáit hosszú távon elviselni azért, amit cserébe kap.

Pedig miután leültek a kastély éttermében, és a legilimenciára terelődött a szó, nagyon úgy tűnt, Harry őszintén törődik vele, ahogy biztatón megfogta a kezét. Éppen ezért, amikor a maradjon-e csöndben kérdésére azt felelte, hogy beszélgethetnek, majdnem hozzátette, hogy ha nem akar beszélgetni, nem muszáj strapálnia magát, anélkül is le fog feküdni vele. Nem illett volna a szituációhoz, de kétségkívül lerombolt volna minden illúziót. Főleg ha a másik erre csak megvonta volna a vállát, és annyit mondott volna: akkor jó.