Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XXV. fejezet

- Gyere el velem randizni!

- Tessék? - Draco nem volt biztos benne, hogy Harry mágikus módon nem kapott-e mégis agylágyulást. - Azt hiszem...

- Szeretném, ha eljönnél velem randizni - ismételte meg ugyanolyan határozottsággal, finomítva a hangnemen.

Mintha neki kizárólag a hangnemmel lehetett volna problémája, holott önmagában az ötlet zavarta. Egyértelműen nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom a randizásra. Miért nem azzal törődik, amivel kéne?

- Kérlek, Draco...

- Inkább derítsük ki, mi folyik ebben a francos kastélyban! - intett ingerülten a festmények irányába. - Ezek után főleg. - Újra elszorult a torka, ahogy arra gondolt, Harrynek komoly baja is eshetett volna.

- Nem tudom, mi volt ez az előbb - dörgölte meg a tarkóját -, de szerintem a képekkel nincs baj.

- Igen, végül is tök szokványos dolog métereket repülni...

- Csak figyelj!

Harry odasétált a középső festményhez, és Dracóban bennrekedtek a további gunyoros szavak. Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy végigsimít ujjaival a vásznon, és olyan szorosan karolta át magát, hogy körmei az ingen keresztül is a felkarjába vájtak, amikor megérintette a képet a pálca hegyével.

És ekkor... nem történt semmi. Tényleg. Nem történt. Semmi.

- Látod? - Harry felé fordult, arcán egy amolyan "na ugye" félmosollyal, neki pedig az az abszurd elképzelése támadt, hogy most fog valami kinyúlni onnan, mondjuk egy nagymacska karmos mancsa, és átráncigálja őt a túloldalra.

Arra eszmélt, hogy már nem magát, hanem a másikat öleli, mert ő valahogy befurakodott a karjai közé, a mellkasához, és egyenletes, nyugodt szívverése lassan lecsillapította az övét is.

- Sajnálom - dünnyögte Harry, miközben meleg tenyerével fel-alá simított a hátán -, nem gondoltam volna, hogy ennyire fel fog kavarni.

- Nem magam miatt... téged féltettelek... - Először fel sem fogta, hogy ha alig hallhatóan suttogva is, de mégiscsak kimondta; az döbbentette rá, ahogy Harry enyhén felhúzott szemöldökkel egyenesen a szemébe nézett.

Draco meztelennek érezte magát a pillantástól lelke legmélyéig, és végtelenül sérülékenynek. Bárcsak megtartotta volna a gondolatot magának; úgy nem tűnt volna ennyire visszavonhatatlanul valóságosnak.

Arra számított, sőt abban reménykedett, hiába hallani bántó lett volna, hogy Harry egy laza "nem kell miattam aggódni" legyintéssel - ezt épp elégszer kapta már meg mástól - elsöpri a lényegét az egésznek. Aztán esetleg azt is hozzáteszi, hogy különösen az ő aggodalmára nincsen szüksége.

Ehelyett a következő simítás nem állt meg a lapockái között, lendületesen továbbhaladt a tarkójáig. Harry olyan óvatos puhatolózással érintette össze ajkaikat, mintha ez az első alkalom volna, majd olyan magabiztossággal mélyítette el a csókot, mintha a ki tudja sokadik. Az intenzív vágyakozás a háttérbe húzódott, épphogy csak pislákolt, és valami mélyebb, valami megfoghatatlanul több dominált. Hogy igenis, és mindenképpen, és teljes egészében kell. Hogy ő kell. Hogy szükség van rá.

Akárha örökké tartott volna, mégis olyan hirtelen ért véget, hogy szinte fájt már nem csókolni, nem érinteni, nem összesimulni, és nem felületesen kapkodva, hanem mélyeket lélegezni, és nem csak érezni, hanem gondolkozni, és nem a ragyogó smaragd szempárban elmerülni, hanem megszólalni... valamit mondani.