Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XVI. fejezet

Míg oda nem értek a messziről nagymacskára, közelről inkább amorf alakzatra emlékeztető sziklaformációhoz, Draco a mugli vetélkedőn, a hozzá szorosan kapcsolódó csókversenyen, meg ezen az egész hülye helyzeten merengett. Nem igazán tudta volna meghatározni, hogy mit akar pontosan – mindenesetre nagyon akarta –, és már nem is rendítette meg túlságosan, hogy ismételten ambivalens érzései vannak; habár Potter akadékoskodása miatt jelenleg inkább a negatívumok kerültek előtérbe. Sértette az önérzetét, hogy a másik a lelkesedés legcsekélyebb jelét sem mutatta, sőt az egész viselkedését a kínos feszengéssel vegyes berzenkedés jellemezte.

Miután végighallgatta a fejleményeket, egy kicsit ő is háborgott ugyan, főként azért, mert eddig azt hitte, hogy az – alighanem szándékosan – elrontott foglalásból adódó közös szoba – közös ágy – abszurditását nem lehet felülmúlni, és nem kifejezetten tartotta épelméjűnek a kastély tulajdonosát. Mégis, ki lehet olyan normálatlan, hogy ilyen feltételekhez köti a vele való találkozást, és miért?

Csakhogy rövidesen ráébredt, hogy ha már nemrég némi, majdnem elfajult eszmecserét követően arra a konszenzusra jutott önmagával, hogy érdemes lenne legalább megpróbálkozni az igazság miben(nem)létének kiderítésével, akkor akár ki is használhatná ezt a váratlan fordulatot; ami egyébként abból a szempontból mondhatni tökéletes, hogy így voltaképpen egy szalmaszálat sem kell keresztbetennie. Egy csók alapján ugyanis rengeteg mindenre lehet következtetni, elvégre a vonzalmat és a szenvedélyt elég nehéz megjátszani.

Ebben a pillanatban Draco úgy vélte, hogy emiatt aztán teljesen hiábavaló részt venni az idióta muglik még idiótább játszadozásaiban; Potter talán tényleg szívesebben smárolna még Mordonnal is. Hiába igyekezett végig azt mutatni, hogy nem zavarja a dolog, hátha ezt a másik biztatásként értelmezi, ehelyett homlokegyenest ellenkező reakciót váltott ki belőle – valószínűleg azért, mert nem is vágyott semmiféle biztatásra.

Amennyiben még azt is benyögte volna – amolyan malfoyosan lazán –, ami hirtelenjében eszébe jutott: miszerint a biztos győzelem érdekében előtte egy kicsit gyakorolhatnának, könnyen elképzelhető, hogy Pottert London belvárosából, rosszabb esetben a világ túlfeléről kellett volna visszaráncigálnia a tett színhelyére. Ehelyett állt elő inkább a "munkaköri kötelesség" magyarázkodással, mielőtt még megfutamította volna a varázsvilág megmentőjét; ez egyébként határozottan szórakoztató lett volna, ha nem az lett volna a kiváltó ok, ami.

Végül kénytelen-kelletlen belátta, hogy nem haragudhat valakire – még Potterre sem – azért, mert nem érdeklődik a saját neme iránt, és nem ugrál örömében, amiért egy férfival kell csókolóznia. Akkor viszont miért nem ragaszkodott foggal-körömmel ahhoz az úgynevezett mardekáros módszerhez? Ő bizonyára ezt tette volna a helyében. Igazság szerint kezdett egyre inkább semmit sem érteni, minél többet gondolkozott ezen az egészen, és amikor feltette magának a kérdést, hogy érteni akarja-e, hogy érdemes-e foglalkozni ezzel egyáltalán, képtelen volt választani az igen illetve a nem között; mindössze azt tudta, hogy a kettő közül valamelyik a helyes válasz.

Felpillantott a nálánál minimum kétszer nagyobb kőhalomra, és úgy döntött, egyelőre ugyan félreteszi ezt a dilemmát, de megfigyelő állásponton marad, mindemellett igencsak reménykedett abban, hogy nem tapasztal további anomáliákat a másik viselkedésével kapcsolatban, amelyek még jobban összezavarhatnák. Bár mivel az illető maga a megtestesült anomália, így... Az valahogy fel sem merült benne, hogy saját magát is górcső alá vehetné egy kicsit.

– Azta, ez hatalmas! – szólalt meg Potter, hangjában csodálkozással, mire Draco agyán átfutott, hogy frappánsan rávághatná, hogy ezt máshol és más körülmények között szokta hallani; aztán inkább csendben maradt. – Onnan messzebbről kisebbnek tűnt – dörgölte meg a tarkóját elbizonytalanodva.