Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XV. fejezet

Az előtérbe érve és a rengeteg embert megpillantva Harry azonnal tudta, hogy egy nagyon fontos dologról mégiscsak elfelejtettek konzultálni: konkrétan a kastély tulajdonosával történő találkozás, valamint az ehhez vezető vetélkedő maradt ki a repertoárból, melyre vasárnap délelőtt lévén itt és most kellett jelentkezni. Jobbnak látta, ha egyedül intézkedik – és szerencsére ez ellen Draco sem tiltakozott. Mondjuk, az lett volna a meglepő, ha mégiscsak maradni szeretett volna ennyi mugli között.

Harry mindösszesen úgy két percig volt azon az állásponton, hogy türelmesen kivárja, amíg történik valami, aztán egyrészt rájött arra – amire már oly sokszor –, hogy utál türelmesen várakozni, másrészt – ami még fontosabb – arra, hogy amennyiben gyorsan lezavarja a jelentkezés-mizériát, úgy észrevétlenül megvizsgálhatják azt a szobrot. Elvégre a vendégek többsége jelen pillanatban itt tartózkodik, ami egy darabig még így is marad, azaz a parkban rajtuk kívül nem lesz senki.

Átfurakodott a tömegen ("Aú, a lábam!" "Jaj, nem tud vigyázni?!" "Ne tolakodjon, maga bunkó!" "Mi is ide várunk ám!") egészen a recepciós pultig, ahol egy középkorú nő elmélyülten rendezgette az előtte heverő papírokat, és olybá tűnt, hogy még merő véletlenségből sem fog ránézni. Csakhogy Harry addig köszörülte kitartóan a torkát – egy hangos köszönést követően, amire szintén nem kapott reakciót –, míg sikeresen fel nem hívta magára a figyelmet.

– Igen, uram, miben segíthetek? – kérdezte egy bűbájos mosoly kíséretében a hölgyemény, miközben mélykék tekintete azt tükrözte, hogy: a francba már, mindig akad minimum egy seggfej, aki képtelen kivárni a sort.

– Jó napot, kedves Simone! – olvasta le a kis aranyszín kitűzőről a recepciós nevét, és ekkor jött rá, hogy az, akire a szobalány Simonként hivatkozott, és akit ő a furcsa kiejtés miatt férfinak tippelt, minden valószínűség szerint ez a nő lehet. – A vetélkedőre szeretnék jelentkezni – közölte magától értetődően.

– Nézzen körül, uram – intett a többi vendég felé nehezen palástolt bosszúsággal –, ők is mind azt szeretnék. Néhány perc múlva, pontban tízkor kezdünk, és...

– De én nem érek rá! – jelentette ki határozottan. – Elnézést, hogy ilyen türelmetlen vagyok, azonban... – gondolkozott valami nyomós indokon – a társam... úgy értem, az élettársam... – milyen furcsán zavarba ejtő volt Dracóra így hivatkozni, aki bizonyára kinyírná ezért – szóval neki... enyhe szociális fóbiája van. – Azt mégsem mondhatta, hogy utálja a muglikat. – És... Elfelejtettük, hogy ma van a jelentkezés napja, így ő is lejött velem, aztán kapott egy kisebbfajta pánikrohamot a tömeg láttán. Kiment a kastélykertbe, a friss levegő általában segít rajta, én mégis... tudja, aggódom miatta.

– Ó, értem – mosolyodott el lágyan a nő, még szigorú kontya is mintha egy kicsit lazábbá vált volna. – Ez esetben, kérem, iratkozzon fel gyorsan erre a listára – tolt elé egy tollat meg egy lapot, melyre egy táblázatot nyomtattak –, aztán siessen a szerelméhez.

– Köszönöm – motyogta, majd lehajtott fejjel hozzákezdett a körmöléshez, miközben érezte, hogy fülig vörösödik.

Siessen a szerelméhez... Draco már emiatt a megjegyzés miatt is alighanem kínhalállal sújtaná; de úgy legalább az előzőleg kifundált kis hazugság nem sokat nyomna a latban.

Merlinnek hála csupán nevet és születési dátumot kértek, nem tartott tehát sokáig beírni az adatokat; körülbelül egy perc elteltével már készen is volt.

– Draco Malfoy... de fura egy név, és... Harry Potter. Potter? – A recepciós hölgy arcán felismerés suhant át. – Maguk azok, akik egy félreértés következtében... Ezek szerint az összezártság csak megtette a hatását? – kacsintott, és közben széles mosolyra húzta halványrózsaszínre rúzsozott ajkait. – Nem hiszem el, hogy most láthatom! – A nő szinte ujjongott, szélsebesen legyezgetve magát egy prospektussal, és félő volt, hogy menten elájul.