Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XI. fejezet

Amikor föleszmélt, hirtelen még a saját nevét sem tudta volna megmondani, nemhogy azt, hogy hol van. Olyan kábának érezte magát, mintha valaki nyugtatófőzetet itatott volna vele – több adagot is. A feje tompán sajgott, és e tompa sajgás feszítő fájdalomba csapott át, amint szemét kinyitva megpillantotta maga körül azt a minden vöröset.

Semmi kétség: egy gonosz griffendéles elrabolta és elkábította; csakhogy a gonosz griffendéles már önmagában paradoxon, hiszen a mardekárosok gonoszak – ők viszont mindahányan velejükig romlottak. Ezzel a gondolatsorral párhuzamosan tértek vissza emlékei; minden egyes emléke – olyan emlékek is, amelyeket legszívesebben örökre elfeledett volna.

Szédelegve ült föl az ágyban, aztán végigtapogatta és végigmustrálta magát, fokozott figyelmet szentelve a bal felkarján lévő, szinte láthatatlan sérülésnek, és kénytelen volt megállapítani, hogy Potter egész jó munkát végzett. Különösen annak ismeretében, hogy nem kifejezetten jeleskedik a gyógyításban. Tényleg, vajon merre lehet? Nem mintha annyira hiányolná, de a másik mégiscsak megmentette az életét. Elegendő lesz, ha halkan elrebeg neki egy köszönömöt?

A Fiú Aki Túlélte és később a Fiú Aki Legyőzte bizonyára egészen máshoz van hozzászokva: a folyamatos hálálkodáshoz, a körülrajongáshoz, a dicsfényben fürdőzéshez, a hősként való ünnepléshez – ilyen, és ehhez hasonló dolgokhoz. Felül akart kerekedni rajta, ehelyett a lekötelezettjévé vált. Hányszor fogja ezt felemlegetni? Hányszor fogja az orra alá dörgölni? A fenébe Potterrel, ezzel az elcseszett helyzettel, meg azzal is, akinek mindezt köszönhetik! Ki utálhatja mindkettejüket annyira, hogy összezárta őket egy nászutas lakosztályba?

Az ablak felé tekintett, és a vastag, vörös függönyön keresztül, alig kivehetően meglátta a másik sziluettjét. Mit csinálhat? Már megint a tájat csodálja? Mi lehet olyan érdekes egy tök átlagos kastély minden bizonnyal tök átlagos parkjában? A Malfoy-kúria környéke látatlanban is ezerszer szemet gyönyörködtetőbb – igaz, mostanság nem nagyon akad, aki gyönyörködhetne benne.

Mihelyst észlelte, hogy a körvonal megmozdul, visszahanyatlott a párnára alvást mímelve. Kíváncsi volt, mit fog tenni Potter, miután bejön, így sűrű szempillái fátyolán át figyelemmel kísérte minden mozdulatát. Volt valami izgalmas abban, hogy megleste, amint gondterhelt homlokráncolással végigsétál a szobán, magához veszi a pálcáját, majd letelepszik mellé az ágyra. Érezte, ahogy a puha matrac besüpped alatta.

Először csak zavarta, hogy nézi, és még inkább az, ahogyan nézi. Aztán kezdte frusztrálni, idegesíteni és egyben dühíteni. Miért bámulja így ez az ütődött? Őt is megtámadta valami – mondjuk egy agyrágó bogár –, és felzabálta azt a néhány kóbor agysejtjét is? Az ilyesféle pillantások: mind-mind csak hazugság – vagy amennyiben eleinte nem is, előbb-utóbb úgyis azzá válnak. Ezt pedig minél hamarabb Potter tudomására kell hozni, mielőtt még túlságosan beleringatná magát valami idióta ábrándba, feltételezésbe, tévképzetbe. Hiszen ő, mármint Draco Malfoy, kizárólag olyankor kedvelhető, amikor – jobb esetben – alszik, vagy – rosszabb esetben – nincs eszméleténél.

Nem is tudta, honnan jött az ötlet, de kétségkívül ez volt az egyik leggonoszabb dolog, ami valaha megfordult a fejében. Ha ezen nem akad ki, akkor semmin – és így visszaáll az eredeti status quo. Szükségtelen, hogy bárki is ilyen ellágyult tekintettel fürkéssze, az meg még szükségtelenebb, hogy pont ő. Ezen mit sem változtat, hogy tényleg szépek azok a zöld szemei, és egészen normálisnak tűnik most, hogy kivételesen nem üvöltözik vele. Ami nem sokáig lesz így.

Amikor észlelte, hogy a másik felé nyújtva kezét ébresztgetni kezdi, sűrű pislogások közepette felpillantott, és igyekezett minden színészi képességét latba vetve riadtnak és értetlennek látszani, mielőtt kinyögte volna azt a bizonyos két mondatot: